Képzett idegenvezető, bár életében nem gyakorolta a szakmát. Végzett vegyészmérnök és egy kezeden meg sem tudnád számolni, hány nyelven beszél.
Négy nyelvből van felsőfokú nyelvvizsgája, emellett olaszul, oroszul, svédül, portugálul, lengyelül kiválóan beszél. Most ismerkedik a törökkel.
Életeleme az ismeretterjesztés, a kommunikáció. A Legyen ön is milliomos! című műsorát kicsiktől az öregekig, mindenki ismeri. A Favágó c. zenekara rendületlenül, évek óta működik.
Kedvenc zenei stílusa a jazz. Mit mondhatnék még? Igazi médiasztár.
– Budapesten születtem, itt is nőttem fel. Meghatározó élmény ez a számomra, azóta is a nagyvárosokat kedvelem igazán, sokkal jobban izgatnak, mint a vidék vagy a tengerpart.
– A gyermekeknek is ideálisabb helynek találja a várost, nem harmonikusabb, békésebb és stresszmentesebb egy nyugodt kis faluban felnőni?
– Hát erre nehéz egyértelmű választ adni, mert mindkét helynek van előnye és hátránya. A város intellektuálisan tud többet nyújtani az embernek, mivel ingergazdagabb, sokféle hatás éri itt az ifjúságot. Több a lehetőség, minden szempontból. A falun egészségesebb az élet, természetközelibb az életvitel.
– Járt-e óvodába, netántán bölcsődébe? Vagy rögtön az alapiskola jött?
– Természetesen jártam óvodába, sőt, az alapsuli mellett még napközis is voltam. Nem volt sok választási lehetőség, nem az döntötte el a dolgokat, hogy szeretem-e vagy sem. Nagyon szegény család voltunk, mindenki tette a dolgát.
– Őszinte leszek: szerettem tanulni, s minden érdekelt. Na jó, azt elárulom, hogy fogalmazni nem szeretek – a mai napig sem.
– A mi leszek ha nagy leszek kérdésre mi volt a válasz akkoriban?
– Először zongoraművész, aztán karmester, később csillagász és végül vegyészmérnök szerettem volna lenni. Ez utóbbi ugye valóra is vált, végzettségem szerint ugyanis vegyészmérnök vagyok.
– Komoly és megfontolt gyermek lehetett. Rosszalkodni is szokott, voltak felejthetetlen csínytevések?
– Hú, ez azért ettől komolyabb megnevezést érdemel, mert amit mi csináltunk, az több volt a csínytevésnél. Az alsó tagozat és felső tagozat határánál, tehát úgy tíz éves korom körül két bandára szakadt az osztály. Kimentünk a Tabánba és óriási csatákat vívtunk. Bandaháború zajlott a két ellenséges fél között és bizony, nem egyszer, csúnya sérüléseket szereztünk. Kőzáport zúdítottunk egymásra, s az egyik kő például úgy eltalálta az arcomat, hogy a mai napig is látszik az orromon a helye.
– Ifjúkori hobbik? Foci, horgászat, barkácsolás?
– Nyelvtanulás, nyelvtanulás, nyelvtanulás. Nagyon szerettem és a mai napig is nagyon szeretem a nyelveket. Elég sok nyelven beszélek, van jópár nyelvvizsgám, nincs kedvenc a nyelvek között, mert azt tartom, minden nyelv tartogat valami különlegességet.
– Szeretett olvasni, volt kedvenc mesekönyve, regénye?
– Noná hogy volt: A PÁL UTCAI FIÚK.
– Mit üzen a gyermekeknek, van-e időtlen érvényű jótanács?
– Tanuljanak nyelveket, s a nyelvtanulást kezdjék el minél hamarabb. Tizennégy éves korig lehet a nyelvtant nagyon jól a fejbe belevésni, s az adott nyelv kiejtésén ekkor lehet érezhetően és eredményesen csiszolni. Huszonöt éves korig fogékony az ember feje arra, hogy képes legyen úgy megszólalni és gondolkodni egy adott nyelven, mint a nyelvet beszélő nép. Utána már azt mondanám, hogy késő és egyre nehezebb. Egyébként még egy dolgot sugallanék a gyerekeknek: mindig legyenek kíváncsiak, sose mondjanak le a miért?-korszakukról. Minél több a kérdés, annál gazdagabb a gyermek, az emberiség, a világ.
