Nyitóoldal
KAMASZ VAGYOK!
OLVASÓSAROK
OLVASÓSAROK
MÁRAI SÁNDOR - FÜVESKÖNYV (részlet)“Soha nem érthetem meg, miért életem legszebb emléke a pillanat, mikor – tízéves lehettem – egy téli délután beléptem anyám sötét, üres hálószobájába, s a küszöbön állva megpillantottam a bútorok politúrján és a kályha csempéin az ablak előtt, az utcán és a szemközti házak tetején világító hó kékes visszfényét. E pillanat varázsát nem tudom elfelejteni. A hó kék fénye a sötét szobában valósággal megdöbbentett, s ugyanakkor sem azelőtt, sem azóta nem észlelt boldogságérzettel töltött el. A titoknak, a mesének, az álomszerűnek, az anderseninek, az elvarázsoltnak ezt a teljes káprázatát addig nem ismertem, s később sem találtam meg az életben, soha, sehol. Mi történt akkor szívemben, idegeimben vagy a világban? Nem tudom megmagyarázni. A csodálatost nem lehet magyarázni. S az ilyen emlék örökké dereng egy lélekben, ugyanolyan mesés, kékes fénnyel, mint anyám hálójával szemközt, a háztetőkön a hó.” (Márai Sándor: Füves könyv – Az emlékekről és a csodálatosról)MINDIG NYUGATRA TARTS. DE NE FELEDD EL SOHA, HOGY KELETRŐL JÖTTÉL. Márai Sándor 
ZALABA ZSUZSA: ÉRZÉSEINKÉs bennem a harag és bennem a láng,és bennem a könny, és bennem a fák, és bennem a rét, és bennem az ég, és mi kellhet még, ha ez sem elég?! És a tiéd a világ és a tiéd a vágy, és a tiéd az álom, és a tiéd a báj. Tiéd a varázs és tiéd a hatalom, ha ez sem elég, mi kell még, mondd?! Néha elég egy kézfogás, néha elég egy szó, néha elég egy szorítás, néha elég egy csók. És érték a könnycsepp, és érték a kacagás, és érték a szeretet, és érték a te neved. Nem lehet nem szeretni, és nem lehet nem megtenni, és nem lehet örökre elszenderedni, és nem lehet az élet mellett menni, elmenni. ÉLNI KELL, MERT ÉLETRE VAGYUNK ÁLDVA ÉS ÁTKOZVA 
BARTOS ERIKA: APÁHOZMikor leszek én is felnőtt?Mondd el nekem, Apa! Nem vagyok még iskolás, de nem is vagyok baba! Mondd el nekem, milyen érzés Apukának lenni? Szeretsz-e mondd korán reggel dolgozóba menni? Jó érzés-e hazaérni, megölelni engem? Látod-e, hogy egész kicsit ma is nagyobb lettem? Jó érzés-e betakarni, puszit adni este? Maradj itt az ágyam mellett, kérlek, ne menj messze! Rajzoltam egy képet neked, Te vagy rajta, nézd meg! Én vagyok a kisgyerek és kézen foglak Téged! Örülsz neki? Vigyázol rá? Mi vagyunk a képen! Én vagyok az apukámmal, ketten, kéz a kézben! 
ZELK ZOLTÁN: ESTE JÓ, ESTE JÓEste jó, este jó,este mégis jó. Apa mosdik, anya fõz, együtt lenni jó. Ég a tõz, a fazék víznótát fütyül, bogárkarika forog a lámpa körül. A táncuk karikás, mint a koszorú, meg is hal egy kis bogár; mégse szomorú. Lassu tánc, lassu tánc, táncol a plafon, el is érem már talán, olyan alacsony. De az ágy, meg a szék messzire szalad, mint a füst, elszállnak a fekete falak. Nem félek, de azért sírni akarok, szállok én is, mint a füst, mert könnyõ vagyok... Ki emel, ki emel ringat engemet? Kinyitnám még a szemem, de már nem lehet... Elolvadt a világ, de a közepén anya ül és ott ülök az ölében én. 
ADY ENDRE: AZ ALVÓ CSÓK-PALOTAHalálon innen, Életen túl,Csak férfi-ember juthat oda, Csak szomorú hím juthat oda, Ködben, homályban alszik, alszik A csók-palota. Ezer szobában ezer asszony, Fehér, szép asszony várva piheg, Forró, nagy asszony várva piheg S mint tűzharang, úgy csendül, úgy kong, Úgy ver a szived. Ajtót ajtóra lopva nyitsz ki, Mindenütt asszony és nyoszolya, Parfüm, tűz-asszony és nyoszolya, Csók-labirint és ezer asszony És ezer Soha. Ott fogsz futkosni mindörökké, Gyáván, vacogva, csóktalanul, Jégvirágosan, csóktalanul S barna hajadra a nagy Ősznek Hóharmata hull. 
JUHÁSZ GYULA: ELSŐ SZERELEMEgész szerelmem annyi volt csak:Hogy láttalak, szemedbe néztem, Egy mosolygásod volt csak minden, De nekem elég volt egészen. És én úgy őrzöm e mosolygást, Miként a napsugárt a tenger, Elrejtve mélyen, szomorúan És - végtelen nagy szerelemmel. 
DSIDA JENŐ: MEGBOCSÁTOD-É?Szél vagyok.Megbocsátod-é, hogy port hintettem égszínkék szemedbe? Nap vagyok. Megbocsátod-é, hogy leperzseltem hófehér karod? Ősz vagyok. Megbocsátod-é, hogy ingválladra tört levelet szórtam? Fű vagyok. Megbocsátod-é, hogy megcsiklandtam rámtipró bokádat? Víz vagyok. Megbocsátod-é, hogy áztattalak forró könnyesőben? Árny vagyok. Megbocsátod-é, hogy véletlenül arcodra vetődtem? 
RADNÓTI MIKLÓS: SZUSSZANÓSzép vagyok? Szép!Igazán? Gyönyörű! Te tudod? Tudom én! Százszorszép vagy! és hívó kiáltás szigorú téli erdőn, amikor fröccsen a napfény! 
PÁKOLITZ ISTVÁN: ANYÁMNAKHogyha virág lennék, ölelnélek jó illattal; hogyha madár lennék, dícsérnélek zengő dallal; hogyha mennybolt lennék, aranynappal, ezüstholddal, Beragyognám életedet csillagokkal. Virág vagyok: ékes, piros szirmú, gyönge rózsaág; madár vagyok: fényes dalt fütyülő csöpp rigócskád, eged is: szépséges aranynappal, ezüstholddal, beragyogom életedet csillagokkal! 
JÓZSEF ATTILA: MAMAMár egy hete csak a mamára gondolok mindíg, meg-megállva. Nyikorgó kosárral ölében, ment a padlásra, ment serényen. Én még őszinte ember voltam, ordítottam, toporzékoltam. Hagyja a dagadt ruhát másra. Engem vigyen föl a padlásra. Csak ment és teregetett némán, nem szidott, nem is nézett énrám s a ruhák fényesen, suhogva, keringtek, szálltak a magosba. Nem nyafognék, de most már késő, most látom, milyen óriás ő - szürke haja lebben az égen, kékítőt old az ég vizében. 
Dsida JenőTündérmenet A tücsök cirregve fölneszel. testem hűs álmokat iszik. Apró, csillagos éjtündérek a szívemet hozzád viszik. Parányi szekérre fektetik, pihék, mohák közé, puhán, befödik zsenge nefelejccsel, s lehelnek rá éjfél után. Húzzák lassú, nyüzsgő menetben - szemükben harmat, áhítat - csigák s iszonyú nagy füvek közt, a sárga holdvilág alatt. 
WEÖRES SÁNDOR - BÓBITAA TÜNDÉRBóbita Bóbita táncol,körben az angyalok ülnek, béka-hadak fuvoláznak, sáska-hadak hegedülnek. Bóbita Bóbita játszik, szárnyat igéz a malacra, ráül, igér neki csókot, röpteti és kikacagja. Bóbita Bóbita épít, hajnali köd-fal a vára, termeiben sok a vendég, törpe-király fia-lánya. Bóbita Bóbita álmos, elpihen õszi levélen, két csiga õrzi az álmát, szunnyad az ág sürüjében. 
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: MÁR NÉHA GONDOLOK A SZERELEMREMár néha gondolok a szerelemre. Milyen lehet -- én Istenem -- milyen? Találkoztam tán véle messze-messze, valahol Andersen meséiben? Komoly és barna kislány lesz. Merengõ. A lelke párna, puha selyemkendõ. És míg a többiek bután nevetnek, virágokat hoz majd a kis betegnek. Ágyamhoz ül. Meséskönyv a szeme. Halkan beszél, csak nékem, soha másnak. Fájó fejemre hûs borogatást rak. És kacagása hegedû-zene. Egy lány, ki én vagyok. Hozzám hasonló. Különös, titkos és ritkán mosolygó Az éjbe nézõ. Fáradt. Enyhe. Csöndes. Csak széttekint, és szobánkba csönd lesz. 
WILLIAM BLAKE: A VISSZHANGZÓ RÉTÉs felkel a Nap,s a határ vidorabb, a harang is üt, bokorba bujó pacsirta, rigó dalt harsog, amely a harangra felel, s csupa játszani-kék most a Visszhangzó Rét. Vén őszhajú Johnt nem gyötri a gond, ül a tölgyfa alatt, s más vénre kacag. Játszunk, s az öreg mind összenevet: "Úgy volt, ugyanúgy, lányok voltunk s fiúk, csupa ifjúi lét, volt a Visszhangzó Rét." De az aprónép fárad, már nem is vidámak, és a Nap leszáll, s a játék is lejár. Anyjuk ölébe bújnak a kisöcsök, a húgok, mint madár a fészken, nyugvásra készen, s nincs több játszani-kék csak a sötétlő Rét. 
ZALÁN TIBOR verseiPosztA szív megállt. Már csak a tenger hullámzik bennem. A tenger Rétegek Végigkövették a hang finom süllyedését Még nem vélték érteni ami később sorsszerűvé vált Lombokkal takaróztak, falfirkákkal, villamos csengetésével 
NEMES NAGY ÁGNES: MADÁREgy madár ül a vállamon, ki együtt született velem. Már oly nagy, oly nehéz, hogy minden léptem gyötrelem. Súly, súly, súly rajtam, bénaság, ellökném, rámakaszkodik, mint egy tölgyfa a gyökerét, vállamba vájja karmait. Hallom, fülemnél ott dobog irtózatos madár - szíve. Ha elröpülne egy napon, most már eldőlnék nélküle. 
PILINSZKY JÁNOS - EGY SZENVEDÉLY MARGÓJÁRA
NAGY BANDÓ ANDRÁS: KICSINYKE VÁGYAKFigyelj rám, mintha jel volnék, 
BODNÁR ÉVA: Az érem két oldalaItt most az út százfelé futszédült iramban, Lassítok hát... Rohanj, világ! Magam maradtam. Kis pihenő – friss, jó erő – kellene újra, vagy délibáb: nap, fény, virág... ...és halleluja! És tiszta szó, áldást osztó, annak, ki várja, hogy ez legyen a végtelen remény országa. De míg hamis vágyaink mind elénk sietnek, addig tudom, csak áhítom a messzeséget. Nehéz a szív, és egyre hív a józan elme, de oly kevés, ki arra kész: szavát megértse. Mert fut, rohan minduntalan, jussát nem adja.. Míg a világ vesztes szobrát ki nem faragja! 
MÓRA FERENC - A CINEGE CIPŐJEVége van a nyárnak, hűvös szelek járnak, nagy bánata van a cinegemadárnak. Szeretne elmenni, ő is útra kelni. De cipőt az árva sehol se tud venni. Kapkod fűhöz-fához, szalad a vargához, fűzfahegyen lakó Varjú Varga Pálhoz. Azt mondja a varga, nem ér ő most arra, mert ő most a csizmát nagyuraknak varrja. Darunak, gólyának, a bölömbikának, kár, kár, kár, nem ilyen akárki fiának! Daru is, gólya is, a bölömbika is, útra kelt azóta a búbos banka is. Csak a cingének szomorú az ének: nincsen cipőcskéje máig se szegénynek. Keresi-kutatja, repül gallyrul gallyra: "Kis cipőt, kis cipőt!" - egyre csak azt hajtja.
ZELK ZOLTÁN: NEM EMLÉKSZEMMit is akartam mondani Soha még olyan fontosat Olyant amitől az utak Az utcák meg a téli kertek A kertek meg a madarak Olyant amitől Nem emlékszem Csak arra hogy a hóesésbenAz utak kertek madarak Pedig soha még oly szépet Soha még olyan fontosat 
ANTOINE EXUPÉRY: A KIS HERCEG (részlet)- Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra...- Kezdem érteni - mondta a kis herceg. - Van egy virág... az, azt hiszem, megszelídített engem... - Lehet - mondta a róka. - Annyi minden megesik a Földön... - Ó, ez nem a Földön volt - mondta a kis herceg. A róka egyszeriben csupa kíváncsiság lett. - Egy másik bolygón? - Igen. - Vannak azon a bolygón vadászok? - Nincsenek. - Lám, ez érdekes. Hát tyúkok? - Nincsenek. - Semmi sem tökéletes - sóhajtott a róka. De aztán visszatért a gondolatára: - Nekem bizony egyhangú az életem. Én tyúkokra vadászom, az emberek meg énrám vadásznak. Egyik tyúk olyan, mint a másik; és egyik ember is olyan, mint a másik. Így aztán meglehetősen unatkozom. De ha megszelídítesz, megfényesednék tőle az életem. Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak. A tiéd, mint valami muzsika, előcsalna a lyukamból. Aztán nézd csak! Látod ott azt a búzatáblát? Én nem eszem kenyeret. Nincs a búzára semmi szükségem. Nekem egy búzatábláról nem jut eszembe semmi. Tudod, milyen szomorú ez? De neked olyan szép aranyhajad van. Ha megszelídítesz, milyen nagyszerű lenne! Akkor az aranyos búzáról rád gondolhatnék. És hogy szeretném a búzában a szél susogását... A róka elhallgatott, és sokáig nézte a kis herceget. - Légy szíves, szelídíts meg! - mondta. - Kész örömest - mondta a kis herceg -, de nem nagyon érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem! - Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít - mondta a róka. - Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem. - Jó, jó, de hogyan? - kérdezte a kis herceg. - Sok-sok türelem kell hozzá - felelte a róka. - Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz... Másnap visszajött a kis herceg. - Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz - mondta a róka. - Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet... Szükség van bizonyos szertartásokra is. *** ...amikor közeledett a búcsú órája: - Ó! - mondta a róka. - Sírnom kell majd. - Te vagy a hibás - mondta a kis herceg. - Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erősködtél, hogy szelídítselek meg. - Igaz, igaz - mondta a róka. - Mégis sírni fogsz! - mondta a kis herceg. - Igaz, igaz - mondta a róka. - Akkor semmit sem nyertél az egésszel. - De nyertem - mondta a róka. - A búza színe miatt. - Majd hozzáfűzte: - Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon. Aztán gyere vissza elbúcsúzni, s akkor majd ajándékul elárulok neked egy titkot. A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat. - Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz - mondta nekik. - Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. Ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon. A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta: - Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám. Azzal visszament a rókához. - Isten veled - mondta. - Isten veled - mondta a róka. - Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan. - Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse. - Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat. - Az idő, amit a rózsámra vesztegettem... - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse. - Az emberek elfelejtették ezt az igazságot - mondta a róka. - Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért... - Felelős vagyok a rózsámért - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse. *** És mert elaludt, a karomba vettem, és úgy folytattam utamat. Meghatottságot éreztem: mintha törékeny kincset vittem volna. Sőt, mintha törékenyebb dolog egyáltalán nem is lett volna a Földön. Néztem a holdvilágban ezt a sápadt homlokot, ezt a csukott szempárt, ezeket a szélben meg-megrezdülő aranyfürtöket, és azt gondoltam magamban: "Amit látok, az csak a kéreg. Ami a legfontosabb, az láthatatlan..." S mivel nyitott ajkai körül valami mosolyféle derengett, még ezt is gondoltam: "Ebben az alvó kis hercegben a legjobban a virágjához való hűsége hat meg: egy rózsa képe, mely akkor is úgy ragyog benne, mint egy lámpa lángja, amikor alszik..." És ettől még törékenyebbnek tűnt a szememben. A lámpákra nagyon kell vigyázni: elég egy hirtelen kis szél, hogy kioltsa őket... *** ...Ha szeretsz egy virágot, valahol egy csillagon, jólesik éjszaka fölnézned az égre. Minden csillagon van egy virág. - Persze... - És a vízzel is így van. Amit innom adtál, olyan volt, mint a muzsika, a csiga meg a kötél miatt... Emlékszel?... Nagyon jó volt. - Persze... - Éjszaka majd fölnézel a csillagokra. Az enyém sokkal kisebb, semhogy megmutathatnám, hol van. De jobb is így. Számodra az én csillagom egy lesz valamerre a többi csillag közt. Így aztán minden csillagot szívesen nézel majd... Mind a barátod lesz. Azonfölül egy ajándékot is adok neked. Megint nevetett. - Ó, kedves kis barátom, hogy szeretem hallani a nevetésedet! - Éppen ez lesz az ajándékom... olyasforma, mint a víz... - Mit akarsz ezzel mondani? - Az embereknek nem ugyanazt jelentik a csillagaik. Akik úton járnak, azoknak vezetőül szolgálnak a csillagok. Másoknak nem egyebek csöppnyi kis fényeknél. Ismét mások, a tudósok számára problémák. Az üzletemberem szemében aranyból voltak. A csillagok viszont mind-mind hallgatnak. De neked olyan csillagaid lesznek, amilyenek senki másnak... - Hogyhogy? - Mert én ott lakom majd valamelyiken, és ott nevetek majd valamelyiken: ha éjszakánként fölnézel az égre, olyan lesz számodra, mintha minden csillag nevetne. Neked, egyedül neked, olyan csillagaid lesznek, amik nevetni tudnak! És megint nevetett. - S ha majd megvigasztalódtál (mert végül is mindig megvigasztalódik az ember), örülni fogsz neki, hogy megismerkedtél velem. Mindig is a barátom leszel. És szívesen fogsz együtt nevetni velem. És néha kinyitod majd az ablakodat, csak úgy, kedvtelésből... És a barátaid nagyot néznek majd, ha látják, hogy nevetsz, amikor fölnézel az égre. Te meg majd azt mondod nekik: "Igen, engem a csillagok mindig megnevettetnek!" Erre azt hiszik majd, hogy meghibbantál. Szép kis tréfa lesz... És nevetett újra. - Mintha a csillagok helyett egy csomó kacagni tudó csengettyűt kaptál volna tőlem... *** - Tudod... a virágom... felelős vagyok érte. Hiszen olyan gyönge! És olyan gyanútlan. Egyebe sincs, mint négy semmi kis tövise, hogy a világtól védekezzék... Leültem én is, mert nem bírtam tovább állva maradni. - Hát igen - mondta. - Ennyi az egész. Egy kicsit még tétovázott, aztán fölállt. Lépett egyet. Én moccanni se bírtam. Csak ennyi volt: egy sárga villanás a bokájánál. Egy pillanatig mozdulatlanul állt. Nem kiáltott. Szelíden dőlt el, ahogyan a fák. Még csak zajt sem keltett, a homok miatt. *** És ennek bizony immár hat éve. S én még soha senkinek sem meséltem el ezt a történetet. Bajtársaim, mikor viszontláttak, örültek, hogy élve látnak. Én szomorú voltam, de azt mondtam: "Azért, mert nagyon fáradt vagyok..." Most már egy kicsit megvigasztalódtam. Azaz... mégsem egészen. De tudom, hogy visszatért a bolygójára, mert mikor fölkelt a nap, nem találtam ott a testét. Annyira mégsem volt nehéz... És szeretem a csillagokat hallgatni éjszakánként. Mintha ötszázmillió csengettyű volna... De lám csak, van itt egy rendkívüli kérdés! A szájkosárról, amit a kis hercegnek rajzoltam, lefelejtettem a bőrszíjat! Sose tudhatja fölcsatolni a bárányára. S én azt kérdezem magamban: "Mi történt a bolygón? Lehet, hogy a bárány megette a virágot..." Egyszer azt gondolom: "Nem, semmiképpen sem! A kis herceg mindig üvegbura alá teszi éjszakára a virágját, és éberen vigyáz a bárányára..." Ilyenkor boldog vagyok, és a csillagok mind kedvesen nevetnek. Másszor meg ezt gondolom: "Az ember olykor-olykor figyelmetlen, és máris kész a baj! Egy este elfelejti föltenni az üvegburát, vagy éjszaka nesztelenül kiszökik a bárány..." És ilyenkor a csengettyűk mind csupa könnyé változnak. Nagy rejtelem ez. Mert ti szeretitek a kis herceget, nektek se mindegy, mint ahogy nem mindegy nekem sem, hogy valahol a mindenségben, ki tudja, hol, ki tudja, merre, egy bárány, akit nem is ismerünk, lelegelt-e egy rózsát, vagy sem... Nézzetek föl az égre. És tegyétek föl a kérdést: megette vagy nem ette meg a virágot a bárány? S aszerint, igen vagy nem, meglátjátok, egyszerre megváltozik minden... És soha, egyetlen fölnőtt sem fogja megérteni, hogy ez milyen rettentően fontos! |