Nyitóoldal
ZICHY PARK HOTEL
AZ ÁLMOK SZÍNHELYE A ZICHY PARK HOTEL
LIBÉRIA - segíteni és világot látni!
LIBÉRIA - segíteni és világot látni!
CSEFKÓ TAMÁS mesél nekünk Libériáról, humanitárius cselekedeteikről, az ott élő emberek gondolkodásárólAz alapgondolat, hogy segítsünk az embertársainkon, nemes és tiszteletet érdemel. Mindig is csodáltam azokat az embereket, akik valami módon - szerte a világban - megpróbáltak lángként utatni mutatni a többieknek. Akár a szentjánosbogarak - világítanak, ki így ki úgy.Lámpások ők vagy önzetlen, segítőkész, jámbor emberek, akik együttéreznek a másikkal? Igen, van ezekben az emberekben valami kincs, valami fény, amit nem birtokolni szeretnének, hanem inkább megosztani a másik emberrel. Csefkó Tamás is az alábbiakban arról mesél nekünk, miként került el Afrikába, hogy világot lásson és segíthessen a libériai embereknek. 
Mennyi időt töltöttél el a távoli országban és milyen érzés volt ott ébredni, ott eltölteni a napjaidat?2004 óta utazom rendszeresen Libériába, általában évente két három alkalommal két-két hetet töltök el ott. Ezek az utazások a rövid időtartamuk miatt mindig nagyon intenzív munkával telnek. Tartunk sok találkozót, szemináriumot a helyi önkénteseknek, meglátogatjuk az iskolákat, ahol az örökbefogadott gyerekek tanulnak, tanítunk alapvető számítógépes ismereteket a kinti szervezőknek, stb. Mindig nagyon jól érzem magam kint, mert az az érzésem, hogy azzal foglalkozhatok, amit igazán szeretek csinálni: segíteni másoknak. Nagyon sok értelmet találok abban, hogy elsősorban nem anyagi eszközökkel vagy pénzzel segítünk, hanem helyi önkénteseket képzünk, akik aztán külső segítség nélkül, aktív emberekből álló csoportok megszervezésével járulnak hozzá a szomszédságukban, közösségükben élők élethelyzetének a javításához. Ilyen szempontból mindig örömmel és tettrekészen ébredek reggelente. Ugyanakkor nem tudok hozzászokni a szegénységhez, a sok nélkülözéshez, ahhoz, hogy kicsi gyerekeknek kell reggeltől estig dolgozni, hogy segítsenek a szüleiknek, hogy rengeteg erőszak történik minden nap. Ilyen szempontból el is keseredek minden alkalommal és dühös leszek, hogy miért kell emberekenek így élniük, amikor tudom, hogy lenne elegendő pénz és erőforrás a Földön ezeknek az állapotoknak a megszüntetéséhez. 
Milyennek ismerted meg az ottani embereket, az ottani háztartásokat, az ottani iskolákat, az ottani kultúrát?Libéria számomra mindig magával ragadó, ilyen sok ottlét után sem tudtam hozzászokni. Más az időjárás, mások az emberek, más a kultúra, mások a szokások, minden más ahhoz képest mint amit Európában megismertem. A fő különbség talán az, hogy az én szememmel minden kaotikus ott. Mivel gyakorlatilag nincs közigazgatás és állami apparátus, mindent maguknak kell az embereknek megszervezniük. Mind a mai napig nem sikerült megértenem, hogyan tud ez az ország mûködni. Amikor az Egyesült Államok létrehozta Libériát a felszabadított rabszolgáknak, ők magukkal hozták az amerikai kultúrát, és mivel azonnal elnyomták az ott élő őslakosokat, rá is erőltették mindenkire. Ezért nem is nagyon találkozni az ősi, helyi kultúra kifejeződésével, mint zenék vagy táncok. Ez az ellentét az őslakosok és a volt rabszolgák leszármazottai között a mai napig létezik mint ahogy a szoros függőség az Egyesült Államoktól is. Libéria a hivatalos jelentések szerint a második legszegényebb ország ma. A háztartások nagyrészénél sok rokon él együtt egy néhány négyzetméres kis szalma vagy vályog házikóban. Ezekben a házakban nincs semmi, de semmi néhány takarón kívül, amin alszanak. A mellékhelyiség általában a ház mögött rongyokkal elkerített rész. Főzni a házak előtt szoktak. Mivel nincs áram, este sötét lesz a város, csak az utak mellett égnek itt-ott benzines lámpák. 
Az iskolákról általában elmondható, hogy nagyon túlzsúfoltak és minimális felszereléssel rendelkeznek csak. Az egyik iskola, ahol a jelképesen örökbefogadott gyerekek egy része tanul, úgy indult, hogy egy nagy fa alatt elkezdtek néhány gyereket tanítani önkéntes tanárok egy Genevive nevű hölgy szervezésében. Aztán később egyre több gyerek tanult ott és lassan, apránként felépítettek egy nád épületet, amely négyszög alakban fogta körül a belső udvart. Aztán egy vihar elvitte az épület egyik szárnyát. Ezt újraépítették, de egy vihar elvitt egy másik szárnyat, végül az eredeti épület eltűnt teljesen. Eközben szerencsére az iskola pénzt kapott egy svájci NGO-tól, így el tudtak kezdeni egy kő épületet felépíteni. Most félkész kőépületben tanulnak a gyerekek. A székeket minden nap hazaviszik magukkal és másnap reggel hozzák vissza, hogy nehogy ellopják őket. A "tantermek" csupasz fallal körülvett kis termek, amikben csak egy darab tábla van. Ennek az iskolának a története kifejezi az ottani mentalitást: bármilyen nehéz is a helyzet, nem feladni. Mary az utcán árul sült csirkét és más általa készített ételeket. Minden reggel hajnalban kel, elkészíti az ételeket, aztán késő éjszakáig árul. Minden nap egy kis pénzt félretsz. Aztán betörnek hozzá és elviszik mindenét. Ez mindennapos eset. Nagy nehezen kap kölcsön egy kis pénzt. Elkészít egy kevés ételt ebből a pénzből és kis haszonnal eladja. Hétről hétre kicsit több ételt tud főzni a kis haszonból, amit félretesz. És hónapok alatt eléri azt a szintet, ahol a rablás előtt volt és elkezd újra pénzt gyűjteni. Mindig elcsodálkoznak kint azon, amikor arról mesélek, hogy Európában sokan lesznek öngyilkosok, ha kilátástalan helyzetbe kerülnek vagy elhagyja őket a szerelmük. Ők ezt nem értik... 
Mi a közös bennünk az ott élő emberekkel, mit tanulhatnánk tőlük és mire tudnánk mi őket megtanitani?Erre nehéz válaszolnom, mert egy fehér emberrel soha nem fognak úgy viselkedni mint egymással. Én mindig kivülálló vagyok ott, ezért nem is tudom pontosan megmondani, mikor mi történik bennük, emiatt nem mondhatom, hogy ismerem őket. Szerintem minden emberben közös a vágy például arra, hogy boldog legyen. Libériában is, nálunk is. Közös a másokért érzett felelősség, csak Libériában ez nem korlátozódik elsősorban a családra, hanem kiterjed egész közösségekre. Libériában sokkal erősebbek az emberek lelkileg, ahogy azt a korábban leírt történetek is mutatják. Ez abból is fakad talán, hogy sokkal kevesebb illúziójuk van a világgal kapcsolatban. Nem hiszik azt, hogy az állam, az Európai Unió vagy akárki más megoldhatja a problémájukat. Hozzá vannak szokva, hogy csak magukra és a közvetlen környezetükre számíthatnak. Emiatt sokkal szolidárisabbak másokkal, több dolgot tesznek a környezetükért mint nálunk. Amit tanulhatnak tőlünk, az az, hogy jobban bízzanak magukban. Libériában általánosan nagyon leértékelik magukat, nem is egyénenként, hanem társadalmilag. Sokszor mondják, hogy minden nép fejlődött az utóbbi években, de náluk egy hosszú polgárháború elpusztított mindent. Szégyenkeznek amiatt, hogy rengeteg szörnyűség megtörténhetett ott. 
Tanulhatnak sokat a szervezettségről is. A Libériai humanisták is csatalkoztak a Világ Körüli Menethez a Békéért és Erőszakmentességért. A fővárosban, Monroviában is szerveztek kisebb meneteket a különböző közösségekben, hogy népszerűsítsék az erőszakmentesség ötletét, majd egy Béke Fáklyát adtak át a Sierra Leonei humanistáknak a határon, Bo Waterside városában. Ezek nagyszerű és fontos események, és nagyon lelkesen vettek részt a szervezésben. De nagyon nehéz minden ilyet megszervezni, mert nem jönnek időben találkozókra (3-4 óra késés simám belefér), nem csinálják azt, amit megigértek, nem tudnak együttműködni. Ezekben sokat tanulhatnak tőlünk.
Volt-e olyan étel, ami rájuk jellemző s mik a tipikus dolgok, amikből ők főznek (zöldség, fûszer, húsok – milyen fajták?)Az egyik legelterjtetebb növény, amit esznek a cassava. Ennek a leveléből főznek levest, a szárát megsütve eszik, illetve alkoholt is főznek belőle. Mivel Libéria az óceán partján található és rengeteg folyó szeli át, sok halat esznek. A halat általában füstölve árulják a piacokon, mert így nem romlik meg. Nagyon elterjedt még a rizs, a legtöbb családban a napi egyszeri főtt rizs a legfőbb táplálék. A kedvenc ételem ott a földimogyoró leves rizzsel és csirkehússal. Az alapja a mogyoróvaj, ebből főznek egy jó csípős levest, ebbe teszik a sült csirkét és ezt tálalják rizzsel. 
Mi az ottani emberek hobbija, mivel játszadoznak ott a gyermekek, mivel szórakoznak ott a fiatalok, kamaszok?Rengeteg ember van oda a fociért. Megvan a kedvenc európai klubcsapatuk, mindent tudnak a játékosokról, a csapatról. Televíziója senkinek nincs, csak nyilvános helyen tudják nézni a meccseket. Valahányszor európai meccset adnak egy számukra is elérhető csatornán, kisebb tömeg gyûlik össze és olyan lelkesen szurkolnak, mintha a saját országuk játszaná a világbajnokság döntőjét. A focit játszani is szeretik, iskola után sokfelé látni focizó gyerekeket. Ezen kívül a közös játék legtöbbször közös éneklést jelent. Egyébként a többség számára nem nagyon létezik olyan, hogy hobbi. Mindenki azzal foglalkozik folyamatosan, hogy megpróbáljon pénzhez jutni. Árul az utcán és a piacon, autót vezet, szappant gyárt, benzint árul, varr, szerel, stb. A gyerekek nagyrésze is az iskola után (vagy sokszor helyette) segít a szüleinek. 
Hányszor jártál Libériában és legelőször hogy csöppentől oda? Egyedül vagy ismerőssel?Először 2004-ben utaztam oda Balázs barátommal, aki járt már ott korábban, így volt valaki, aki segített eligazodni. Ez nagyon jól jött, mert eleinte a nyelvet sem értettem (angolnak tűnő saját nyelv, amit arról lehet megismerni, hogy csak a szavak felét ejtik ki ), nem ismertem egyáltalán a helyi szokásokat, hogy mit szabad és mit nem. Aztán belerázódtam, voltam többször egyedül is azóta. Lett sok barátom ott, úgyhogy most már ismerősként utazom oda. 
Milyen országokban jártál még, miért jó utazni és megtekinteni a világot, hogy Te legyél belül gazdagabb vagy hogy megnézd, kik hogyan élnek másutt?Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy elég sok országba eljutottam már (Ghana, Argentina, Chile, Európa sok országa). Ezekbe az országokba legtöbbször nem turistaként utaztam, hanem nemzetközi humanista találkozókra, fórumokra, eseményekre. Minden ilyen út nagyon sokat jelentett nekem, mert megismerhettem új helyeket, találkozhattam addig ismeretlen emberekkel és eközben együtt lehettem olyanokkal, akikkel ugyanabban a társadalmi érzékenységben osztozunk. |