LATIN ZENE, FÜSTÖLGŐ SZIVAROK, PÁLMALIGETEK, KÓKUSZDIÓK - ÉDENKERT a javából!!!
Az elmúlt években mindig napirenden volt egy kubai felfedezőút, de számos teendőm nem engedett hosszabb pihenést. Aztán persze az a tudat, hogy 14 órát kell óceán fölött repülni, hát ez bizony nem kedvezett repülési fóbiámnak. Eddigi leghosszabb utam 8 órás volt, azt is csak „folyékony segédeszközzel” tudtam átvészelni, absztinenciám ellenére. Szóval muszáj Kubába mennem, mert ott a zene olyan eledele a mindennapoknak, mint olaszéknál a spagetti.
Ugyanígy mondogattam magamnak, hogy addig kell oda menni, míg Castro él, nehogy beköltözzenek a precíz svájciak, tüchtig németek, alapos svédek, aztán mindent kitakarítanak, kicsinosítanak, újraépítenek, s többet nem lesz részem olyan időutazásban, amit így utólag bevallom, elképzelni nem tudtam.
Rettenetesen kíváncsi voltam arra is, hogyan tudja egy ország teljesen kizárni a világon mindenhol eluralkodó globalizálódást, hogyan tudnak egyfolytában táncolni, muzsikálni, s egyáltalán, élni. Hogyan tudják elviselni, feldolgozni a történelem ily nagy fordulását.
Miután abszolút az aktív pihenést részesítem előnyben, nem volt kérdéses, hogy körutazásra mennék legszívesebben, s ha megoldható, függetleníteném magam csoportoktól, s utazási irodák meghatározott útvonalától.
Nem szeretem a rohanást, van belőle itthon elég, imádok ücsörögni, bámészkodni tereken, lépcsőkön, bárokban, s csak elvegyülni a forgatagban, beszippantani ismeretlen illatokat, s hagyni, sodorjanak érzések, hangulatok, idő megkötése nélkül. Nem vagyok a látnivalók kipipálásának híve, nem baj, ha kimarad valami, csak megtörténjen a beilleszkedés, legyek a kiválasztott helyszín tartozéka.
És így lett!
Leküzdve fóbiát, végigizgulva 14 óra repülést, megérkeztünk Havanna „szerény” külsejű repterére, ahol már vártak ránk. Az időutazás elkezdődött. Mintha az elmúlt napokban hurrikán futott volna végig a városon, ütött-kopott, összedőlni készülő házak, a paletta minden színében pompázó vakolatokkal, impozáns balkon és homlokzat maradványokkal, ahol szicíliai módra száradtak a ruhák. 100% hangulat. Palotaszerű épületek, ahonnan gőzerővel szól a salsa, az utcán mezítlábas gyerekek játszanak, gólyalábakon versenyt futnak, a férfiak dominóznak, az asszonyok beszélgetnek ajtóból ajtóba. Nincs stressz, nincs holnap, süt a nap, ez a lényeg.
Eddig jórészt absztinensnek hittem magam, mától feloldom! Annyira csábítóak a különféle gyümölcsökkel díszített színes italok, hogy úgy tervezem, mindet megkóstolom. Óva int szintén lelkes párom, de rendel 2 mojito-t, majd 2 Pinacolada-t, aztán én már csak lebegek belesüppedve a kényelmes fotelba, nézem az óceánt, s tűnődöm, hát ennyi kell a boldogsághoz? Aztán meghallom a Chan-chan és érzem, nagyon jól fog ez zongora nélkül is szólni!
Bevallom, az elkövetkezendő 3 nap Havannában vegyes érzésekkel töltött el. Egyéni szépsége csak rá jellemző, hangulata bohém, mégis, idillinek nem igazán mondható. Ami az árukínálat szót illeti, már az is túlzás Kubában. Nincs gond, hogy mit válassz, félig üres polcok, energiatakarékos égőkkel világított boltok, ahol egymás mellett árulnak felmosófát, használt ruhát, anyacsavart, olcsó körömlakkot. Férfifodrászatot láttam nem egyet, nőit sehol, s még mondják, mily hiú a női nem.
Kubában mindenhol érződik a mérhetetlen szegénység, ennek ellenére utcákon, tereken, kapualjakban, belső udvarokban szól a pozitív életörömmel, pezsgő ritmussal teli muzsika, a son, salsa, rumba, cha-cha. Önfeledten lejtik a táncokat, ringó női csípők csábítják az idegeneket közös mozgásra, az érzékszervek hatványozottan beindulnak. A minden jóban dúskáló európai nem érti, mitől lehet ilyen felhőtlen hangulatuk ezeknek a kubaiaknak, mikor havi 3000-4000 Ft a havi megélhetésre szánt pénzük. Mitől ilyen boldog a zenéjük, mitől van táncolni való hajlamuk? Süt a nap, érkezik a válasz a finom kávét felszolgáló gyönyörű senorita ajkáról. Ja, értem, ennyi!
Utam során, nem lévén nálam a zongorám, állandó kényszert éreztem a zenélésre, mozgott kezem-lábam, így aztán többször beálltam a zenészek közé, miután idegenvezetőnk jelezte feléjük, hogy én is muzsikálok. A Hotel Nacional-ban kaptam egy shaker-t és az ott fellépő zenekarral én is átadtam magam az oly áhított ritmusnak.
Hihetetlen élmény volt a Compay Segundo Emlékzenekar vérpezsdítő koncertje, ahol a legismertebb slágereket együtt énekeltük a világ minden részéből érkezőkkel, fergeteges tánccal és jégkásás Cuba Libre-vel.
Szóval a zene mindenhol ott van, kiszűrődik rácsos ablak mögül, múzeumok belsőkertjéből, piacon, út szélén, vízesésnél, mangrove mocsarainál, haciendan, s végérvényesen beléd költözik. Nekem ez a tökéletes eufória, abba ne hagyjátok, a nap is egyre jobban süt, nem csörög a telefon, nem kell próbára rohanni.
Eltelt a három nap, mindenhol voltunk Havannában, ahol lenni akartunk, tovább indulunk. Felfedezésre vár Pinar del Rio tartomány, mely a legfinomabb feketedohány, a kubai szivarok alapanyagának régiója. Áldottam az eszünket, hogy nem béreltünk autót sofőr nélkül, soha nem találtunk volna oda, de még Havanna körgyűrűjére sem. Én nem tudom, mit csinálnak az útbaigazító táblákkal, de sehol egy darab, csak Che Guevara hatalmas plakátokon, de ő sem mutat semerre. (bevallom, nagyon jól mutat a fotókon, igazi szívdöglesztő pasi lehetett) A sofőr sem tudta, hogy egy nagy kereszteződésnél hogyan tovább, csak ő perfekt spanyollal ki tudott kiabálni az éppen arra járó cowboy-nak, aki eligazította. És hát az is ritkán fordul elő nálunk, hogy egy többsávos autópályán órákig maximum egy-két teherautót, és ellenőrző pontokat látunk.
A sávok nincsenek felfestve, mehetsz akár 160-al, csak nem jutsz messzire. Nem a trafipax miatt, hanem annyi a kátyú. Minket is megállítottak, s kiderült, hogy sofőrünk nem gyorsan hajtott, hanem rossz sávban ment, 6 büntetőpont.
Az út idilli, pálmalevéllel fedett dohányszárító pajták, ökrösszekerek, fenséges mogoték, kávéföldek ezer színben. Itt az idő megszűnt létezni, ez maga az édenkert. Az emberek falun szinte pénz nélkül élnek, megtermelnek mindent, aztán csereberélnek. A kunyhók oly picik, hogy szinte megfordulni nem lehet bennük, bútor alig, de TV az van, melyen baseball megy vagy a helyi politikai hírek. Mindenki ráérősen tesz-vesz, hova siessen, olyan jó itt.
Persze a szeptemberben erre járó hurrikán itt hagyta névjegyét, kidőlt fák, összedőlt viskók, így az esőerdőbe szervezett kirándulásról hamar visszafordultunk, de előtte még beugrottam egy ötfős bandába tikfával a kezembe és a kongással eszeveszett tempóra kényszerítettük a gitárosokat.
Egy eldugott étteremben bővítettük ital- és étel ismeretünket. Isteni babosrizst ettünk, Bud Spencer helyett is, és ropogósra sült csirkét, mézes ananásszal. A helyi szivargyárba protekcióval sikerült bejutnunk, de fényképezőgépet nem vihettünk magunkkal. Én azért becsempésztem az enyémet, és óvatlan pillanatban, oszlopok mögé bújva, párom elterelő hadműveletének segítségével sikerült néhány képet rögzítenem, amit örömömben távozáskor egy gombnyomással meg is semmisítettem. Hogy hogyan, azt nem tudom, de közel álltam a gutaütéshez.
A vinales-i szálloda látványától ismét megszédültem, mintha egy másik bolygón lettünk volna, világszép természet, fejünk felett a világ legkisebb madarai, a kizárólag Kubában élő mézkolibrik repkednek, kókuszdióból isszuk a fehér rumot, jajj, már megint ez a furcsa lebegés, csak nem becsíptem??!! De igen! Aztán megjelent előttem egy cowboy, s megkérdezte, nem akarunk-e lovagolni. Most?? Örülök, ha ülni tudok ló nélkül. Aztán döntöttem, holnap lovagolni fogok, mire férjem csak nézett nagyokat, de hát te sosem ültél lovon. Nem baj, itt fogok. És így is lett. A frenetikus élmény nem minden pontja tökéletes, már ami azt a bizonyos testrészünket illeti hosszú ügetés után. Kb. 20 perc elteltével szóltam a vezetőnek, hogy nekem ez nagyon rossz, rettenetesen fáj a bokám belül, kívül meg borzasztóan feltört a kengyel. Mire mondta, hogy senorita, nem kéne a teljes lábát benyomni a kengyelbe! Szóval vöröslő földeken, düledező kulipintyók közt, dohánymezők mellett, banánfák árnyékában megélni ezt, mennyei!
Ott akkor azt gondoltam, milyen idióta az emberiség, őrült tempót követel, stresszel, káoszt teremt, ugyanakkor vágyik erre a megfoghatatlan szépségű helyre, remeg a boldogságtól, nem akar véget vetni az érzésnek, aztán hazamegy, és visszaszáll a mókuskerékbe. Én még nem akarok mókussá változni! Lakatoljuk le a kereket is!!! Így aztán megyünk tovább, vissza Havannába, a híres Tropicana-ba, s bár távol áll tőlem ez a zenei stílus, a revü világa nekem túl csillogó, mégis a világ egyik leghíresebb szabadtéri show-ja, a csillagos ég alatt, gyönyörű táncosokkal és pazar jelmezekkel. (Kár volt a hajamat két óráig gondosan készítgetni, egy elképesztő rózsaszín 50 éves nyitott tetejű Cadillac jött értünk.) A következő öt nap is programdús. Első úticélunk a Disznó-öbölbe vezetett, ahol a Castro rezsim megdöntésére irányuló fegyveres akció kudarcba fulladt. Hát, kérem szépen, egy nyílt partszakaszon, mangrove mocsárral körös-körül nem éppen ideális hely a támadáshoz, mindegy, már vége. Motoros csónakkal indultunk a Kincses Lagúnába és hirtelen a National Geographic filmjében éreztük magunkat. Az indiánfalu bungalói kiválóan alkalmasak azok számára, akik teljesen ki akarják rekeszteni a világ dolgait, s ebben a vadvilági rezervátumban találják meg teljes nyugalmukat. Itt fogtam a kezembe először machetta-t, s ha nem is vágtam át a dzsungelen, de készítettem cukornádból isteni nedüt, hát ez totál endorfin! Este a Karib-tenger partján giccses, romantikus regényekhez illően számoltuk a csillagokat a szálloda teraszán, s hallgattuk a fagyoskodó, fehér öltönyös zongoristát, ahogy szomorúan játssza az örökzöldeket örökre.
A Dél Gyöngyének nevezett Cienfuegos nagyon eredeti tengerparti város, hihetetlenül tiszta, rendezett, a város alaprajza komplett sakktábla. Nyílegyenes utcák, sugárutak. Annak idején kalózok jártak ide rendszeresen, sajnos, most nem láttunk egyet sem, pedig direkt a kikötő arab-spanyol stílusú palotájában ebédeltünk. A hallban Carmenzitas ült a zongoránál, fehér turbánban, finom szőrmekardigánjában, frissen rúzsozott ajkával csókolgatva saját lemezének borítóját, ez volt az ő autogramm-ja, így hagyván emléket maga után a távozó turistáknál. A zongorát kiéhezve vettem birtokba, amikor is kiderült, inkább díszlet, mint hangszer, a billentyűk alatt mintha pillanatragasztó lett volna, egyszer leütöttem, s többet nem mozdult. De azért nagy tapsot kaptam, majd rúzst váltottunk és lecsuktuk a zongora tetejét. Aznapra vége a muzsikálásnak. Megtudtam azt is, hogy ennek a városnak híres szülötte a nagy Benny More, aki autodidakta módon tanult zenét, majd lett világhírű.
Már az első pillanatban megállapítottam, hogy Kubában a semmittevés fő hozzátartozója a hintaszék. Nálunk családonként két autó, na itt ebből van minimum kettő, reggeltől estig utcára néz, este tévére. Annyira stílusos minden típusa, csábítóan állnak kis teraszon, kis kertecskében, kicsi nappaliban.
Míg itthon az autóktól van dugó, ott az emberektől. Mindenki az utcán, egymással beszélget, nem a mobiltelefonnal, merthogy, ha van is nekik, leginkább dísztárgy, mert iszonyú drága a másodperc. Ráérnek, nincs inspiráló erő az újrakezdéshez, nincs motiváció a tanuláshoz, úgyse látom, amiről tanulok, ja, hogy hol van Róma, Párizs, London? Valahol van, nem mindegy?! Este búcsú Cienfuegostól, merengő séta a parton, néhány daiquiri után édes alvás. Reggel hétágra süt a nap, D-vitamin minden mennyiségben, irány Trinidad, a világörökség városa. Macskaköves utcák, ódon házak, kovácsoltvas rácsos nagy ablakok, gyerekzsivaj. Itt tapasztalom meg először a turistaáradatot, I’am Canadian pólóst legtöbbet, de vörösre sült németek és itt-ott japánok is kattintgatják gépeiket. Szentendre jut eszembe, csak itt nem matyó hímzésű terítők lógnak a kapukban, hanem elnyűtt ingek, trikók, zoknik. Itt kaptam férjemtől új nevet, Cukrosnéni, miután nem a gyerekek rohantak le minket csokiért, cukorkáért, hanem én őket. Ugyanis vittem egy nagy zsák édességet Kubába, s első naptól osztogattam utcán, iskolában, kapualjban. Hemingway házában komplett úttörőnyakkendős osztályt kényeztettem, hát volt ölelés, nevetés. Itt is hamar híre ment, hogy van egy lábon járó ajándékbolt személyemben.
A helyi kézműves kirakodóvásárba beszabadulunk, itt érdemes költeni a peso-t, fillérekért kézzel faragott szobrok, ébenfából kecses női alakok, helyszínen hímzett terítők, sörös dobozból Cadillac, és Che Guevara-s sapka minden színben. Aztán az én cipőm lesz alku tárgya, mindenáron le akarják szedni rólam, s különféle színű strandpapucsokat ajánlanak érte. Cipő marad. Rajtam.
A forróság kiszárította torkunkat, így beültünk egy Canchachara koktélra (rum, méz, citrom, víz, jég) ami helyi specialitás cserépcsészében. Hát itt én már úgy megszédültem az állandó zenétől, hogy mikor a kezembe adtak egy gitárt, majdnem azt hittem, hogy már azt is tudok, de jött a kiábrándító valóság, sláger nem született, csak egy kedves fotó. Két csodás éjszaka Trinidadban, majd tovább Santa Clara-ba, muszáj megnézni a Che Guevara mauzóleumot, azért mégiscsak ő Kuba arca. És mi mindenből elkészítették már. Homokszemekből, darált kávéból, dohányból, kis kagylóból, színes papírból, és a tárház nagy még. Gyertyák égnek, csend van, pihennek a hősök, a rend őrei pedig tisztelettel vigyázzák álmaikat. Mi meg végre elindulunk a paradicsomba, mert ennyi menetelés után már csak jár egy pár napos semmittevés, ha nem is hintaszékben, inkább napozóágyban. Utolsó állomásunk Varadero, mely mintha nem is Kubához tartozna, nem szól történelemről, műemlékekről, nélkülözésről, mezítlábas gyerekekről, ez maga a luxus. Az all inclusive szavak jelentését túlsúlyos turisták jelképezik, akik a reggeli után 1 órával már sorban állnak a medencéknél palacsintáért, szendvicsért. Van olyan, aki egy hete a szállodából ki nem mozdult, maximum a pár méterre lévő strandig, ott is a bár közelében maradva. Mi persze megrészegülve az újabb látványtól, no meg azért egymástól is, elindultunk a több kilométeres vakítóan fehér homokos parton, s éreztük, hogy a kék szín tényleg boldogabbá teszi mindkét nem tagjait, ahogy azt már tudósok bizonyították.
Picasso, ha látta volna Varaderot, biztos bővítette volna kék korszakát néhány felfoghatatlan árnyalattal. A forró trópusi levegő, a dús pálmaligetek, kókuszdiók a homokban, fény és árnyék varázslatos szerelme, füstölő szivarok, kubai muzsika, nem akarok hazamenni! Mindenki jöjjön inkább ide!
Szóval biztos vagyok abban, hogy Robinson Crusoe valamit sejthetett ebből az édenkertből, amikor partra vetődött.
És abban is, hogy visszatérek még ide, mert vár számos frenetikus élmény, a latin zene extázisba kergető akkordjai, s bár rengeteg országban éltem át katarzist, számomra mégis Kuba a dobogó első helyezettje.