AUSZTRÁLIA - SZENTPÉTERI CSILLA ZONGORAMŰVÉSZNŐ ÉLMÉNYBESZÁMOLÓJA

James Cook útinaplója helyett

Szentpéteri Csilla zongoraművésznő nem először vendége a portálunknak, CSODABOGARAK menünkben is található egy izgalmas interjú és e rovatunkban is ő számol be kubai élményeiről...
Mielőtt ausztráliai útját osztaná meg velünk, lássuk, hogy vélekedik ő és hogyan vélekednek mások a csodálatos tehetségű zongoraművésznőről.

Szentpéteri Csilla mottója:

„A nemes célokért vívott missziókban megmérettetik a lelkem, s tudom, hogy nem hiába vagyok földi utamon”.

Néhány kritika:

„Poéta, hurrikán, porcelán, démon és légies egyszerre. Átöleli a zongorát, miközben szétszaggatja húrjait”.

„Az a művész, aki hihetetlen szuggesztivitásával, közvetlenségével képes elhitetni a közönséggel, hogy valóban utaznak egy helyben, mert olyan hangulati skálán mozog.”

„Egy koncert, ahol találkozik a Művészet, a Kultúra és az igényes Szórakozás.”

És egy Nő, aki egyszerre képes angyal és ördög lenni, akinek muzsikája éppen olyan szép és hiteles, mint Ő maga és a lelke. „Nem hittem abban, hogy valaki egyszerre fantasztikusan tehetséges, magas intelligenciával megáldott, humoros és olyan igazi Nő, akinek nincs szüksége praktikákra. Szentpéteri Csilla ilyen.”

„Bárhol, bármikor zongoraszót hallok, pontosan tudom, mikor játszik Szentpéteri Csilla. Zenéje magával sodró, porzik a pódium virtuozitásától, majd fájnak a lelkek, ahogy simogatja hangszerét. Hol volt eddig, s meddig marad?”

„Híd vágyott lenni Komoly- és Könnyűzene között, s lett. Elszántsága, tudása és emberszeretete megadta neki, amire vágyott. Olyan siker, melyet nem üzleti szempontok vezérelnek, hanem értékrendek.”

Kedves Olvasó!

Miután nem egy turistabuszos látogatáson voltam messzi földön, azt gondolom, behatóan és hűen képet tudok adni arról, milyen érzés a világ végén lenni, milyenek ott az életkörülmények, milyenek az emberek egymással, milyen a természet részeként élni, milyen abban a folyóban fürdeni, amit 200 millió éves esőerdő vesz körül, s amiben az aboriginálok a mai napig megmártóznak. Milyen érzés úgy úszni az óceánban, hogy közben helikopter zúg folyamatosan az ember feje fölött, s figyelik a cápákat. Milyen bemenni bármilyen üzletbe úgy, hogy őszintén mosolyognak az eladók, köszönnek, érdeklődnek, s visszavárnak. Barbecue-zás a parton, mindenki piknikezik, golfozik (van egy kalapos fotó, na ezt a golfklubhoz akartam megvenni, de nem lehetett összehajtani és még előttem volt két hét ide-oda utazás) , mert ez itt az életforma, senki nem rohan, jelszó: no worries, no stress, just relax! pozitív életöröm.
12-14 óráig bank vezérigazgatótól fodrászig mindenki ledobja a munkaruháját, s egy szörfdeszkával vagy épp egy hússütővel a kezében lesétál a partra, s kipiheni a munkáját, majd visszamegy, s újult erővel megváltja a világot. Legalábbis ott.
Kalandoztam az aranyásók földjén, sok órát eltöltöttem, de nem találtam sajnos aranyrögöket, viszont a helyszín egy az egyben megmaradt úgy, ahogy anno volt, olyan házak, olyan öltözék, olyan feeling.

Voltunk egy hetet a trópusokon is, az már tényleg a világ vége. Ide magyar ember már nem nagyon jut el, ehhez már országon belül is komoly órákat kell repülni.
Elképesztő érzés esőerdő szélén lakni, ahol sokszor olyan hangokat hall az ember fia, hogy bebújik a paplan alá, ahol reggel 6-kor olyan páratartalom van, hogy egy perc alatt le lehet cserélni a „freedom” feliratú pólót. Ahol a kakaduk, színes papagájok, ismeretlen madarak békésen ücsörögnek a teraszon, éjszaka trópusi vihar söpör végig mindenen, csak rajtunk ne, ha lehet kérni. Embert alig látni, nem is baj, s ahol mennyei érzés 36 fokos óceánban ücsörögni este 8-kor vérengző medúzáktól és cápáktól biztonságosan elkerítve, no és bringázni olyan helyen, ahol senki nem jár. Úsztam korallzátonyon 50-100 méteres tengeri árkok felett, kicsit pánikban, de katarzisban. Komplett földrész- képek fogalmazódtak meg bennem, ezzel együtt az érezhető különbségek is, s tudom már, hogy hogyan lehetne az „élni” szót a legtökéletesebben megvalósítani.
Most menjünk szépen végig témákon, ízlelgessünk behatóan, s lassan kezdjetek el csomagolni. Szerintem utazni fogtok.

Néhány - hidd el - jó tanács hosszú repüléshez:

- Hosszú az út, egy praktikus, de szép utazótáska, amit felvihetsz a gépre, puha jogging, cserepóló, pici neszesszer, füldugó, vékony útitakaró (ami a repcsin van, vékony, halálra fagysz!), zsenília zokni kötelező! Cipőt azonnal levenni!
- Én absztinens vagyok (vagy voltam?), szóval most öblögettem egy kis keményebb „üdítővel”, bejött. Lazít, felpörget, majd elálmosít.
(lehet, hogy nekem kicsit sok volt az adag, London után két órával elaludtam, Szingapúr előtt két órával felébredtem, ez 8 óra alvás)
- TV kapcsoló nyomkodása ideális időtöltés, őrült jó filmek, könnyestől krimin át a percenként robbantunk egy autót-ig, zenék klasszikustól a szeress, mért hagytál el-ig, játékok logikaitól lövöldözősig, én vittem izgalmas könyvet, beosztottam.
- Csomagolj egy kis csokit, kekszet, abból kevés van a gépen, és az ételt sem a nagyi főzte!
- Ami kihagyhatatlan – az FFF - folyamatos folyadékfogyasztás (nem a keményebbre gondolok!), kétóránként séta, megnézhetjük mi a trendi a repcsiviseletnél, ennyi náció egy helyen ritkán található.
- Vannak komolyabb légörvények, s néha viharok, ezt nem tudod befolyásolni, Isten kezében vagyunk, bizakodj!

Néhány - hidd el - jó hely, ha akarod, majd részletezem, most jöjjön egy kis átfogó beszámoló.

Egy hónapra lejöttünk a térképről - Ausztrália

Egy hónapot töltöttünk Ausztráliában, közel 45 ezer kilométer tettünk meg, ötvennyolc órát töltöttünk a levegőben, nyolc fel- és leszállással. Utunk első állomása Szingapúr volt, ahol az ázsiai kultúra, az építészeti csodák és az ínyenc falatok nagyon megragadtak. Ezt követte egy hónap Ausztrália, ahol megismerkedtünk a nagy metropoliszokkal, jártunk az aranyásók földjén, átéltünk számos izgalmas kalandot és mindent elsöprő vihart a trópusokon, hallgattuk az esőerdő különös neszeit, de a legnagyobb élmény az volt, amikor hármasban bringáztunk az óceán és pálmaerdő közötti ötven méter széles homokos parton, mondhatni a világ végén, ahol rajtunk kívül senki sem járt.

Belekóstoltunk az óceánparti piknikezésbe, ami ott már életformává vált, mint ahogy a barbecau, azaz a kerti sütögetés is. Utazásunkat Bangkokkal zártuk, elveszítve mindazt a nyugalmat, amit megtaláltunk az aboriginálok földjén. Hatalmas nyüzsgés, hangzavar, káosz jellemzi ezt a várost. Az egész utazás alapvetően aktív pihenésre épült, de utolsó napjainkat koncertszervezéssel tarkítottuk: bemutattak néhány lehetséges támogatónak és szervezőnek, így esélyt látok jövőre egy hosszabb turnéra. Nagy érdeklődéssel fogadták zenéimet, elsősorban mediterrán hangvétele miatt, ott azért hiányzik ez a fajta tüzesség. Jó lenne meghódítani Cook kapitány földjét, hajóskapitányként is szívesen megyek, de azért inkább maradnék a zongora mellett.

Emberek, élet-és gondolkodásmód

Az ott élők mentalitása alapvetően más. Nyugodtak, tisztelik egymást. Pozitív életörömet sugároznak, toleránsak, nyitottak minden újdonságra. Barátságosak, nem zárkóznak be csigaházukba. Nincsenek kerítések, a szomszédokkal baráti a kapcsolat. Amikor megérkeztünk, férjem nagybátyja szólt, hogy a szomszédok meghívtak bennünket egy kis karácsonyi összejövetelre, van-e kedvünk átmenni. Hozzáteszem, Csaba két nagybátyja és azok családja egy szót nem beszélnek magyarul, német édesanya nevelte őket, s 6 éves koruktól kint élnek. A szomszédok sem magyarok, akiknek bármilyen kötődésük lenne kicsinyke hazánkhoz. Elképzeltem fordítva, hogy jönnek Ausztráliából a rokonok, s a szomszéd töltöttkáposztával fogadja őket, hát jót mosolyogtam magamban.
Szóval az „élni” szócska jelentését valóban érezni. Hihetetlen jóindulatúak, önzetlenek. Volt egy buszsofőrünk, aki 70 éves nyugdíjasként vett egy kis buszt, öt éve a turizmusban dolgozik. Egyik nap elvitt minket kirándulni, hozott magával egy kosár őszibarackot, sütit, s utazásunk elején megtanulta mindenki nevét, hogy meg tudjon szólítani minket. Együttes erővel védik természeti kincseiket, s nem várnak mindig mást egy adott szituációtól. Egyik nap rettenetes vihar jött, óriási esővel, mire én rögtön jajgattam, erre ők: de hát ez nagyszerű, milyen jó a földnek. Másnap 40 fok, én rögtön, hogy ezt hogy lehet kibírni, mire ők: de hát ez nagyszerű, most érik majd a sárgabarack, s mehetünk a beach-re.
Nem tapasztaltam ellenségeskedést, harácsolást, rohanást. Helyén van az értékrend, tisztelik a tudást. A szabályok betarthatók, mert normális emberek hozzák normális emberek számára. Számomra volt azért egy-két túlzás is a szabályok terén, pl. amikor vártunk egy körforgalomban távcsővel érzékelhető biciklisre. De ott ki merném engedni a gyermekemet a parkvárosi utcába labdázni vagy biciklizni. Itthon 10 évesen a kertben bringázik körbe-körbe.

Ételek, italok

Bevallom, nem fogott meg az ausztrál konyha. Ami ízlett, most ettem először, no majd kapok az állatvédőktől, az a rántott cápahús. A helyi vadhúsokat, pl. pácolt emut, kengurufarok-levest, grillezett krokodilhusit, nos, ezeket majd legközelebb. Nem nekem való az angolos steak sem, így a kulináris élvezeteket leginkább a távol-keleti ízekkel pótoltam, azok közül is a nepáli volt a legízletesebb. Bár ritkán iszom, de most meggyőződtem, hogy az ausztrál borok, sörök világszínvonalúak. Ezzel kapcsolatos példa a vendégszeretetről: betértünk kora délután a PumpHouse nevű kocsmába, régen innen nyomták a gőzt szállodákba, bankokba, stb., s egy pultos fiú rögtön felajánlotta, hogy mesél nekünk, aztán, mikor indultunk volna, megkérdezte, nem kóstolnánk-e meg a hely söreit. Elénk rakta a poharakat, s azt mondta, legyünk a vendégei. Egyébként alkohol nem kapható, csak italboltban, ott is barna zacskóban. Mondtam is a férjemnek, mikor kijött a boltból, na most már legalább mindenki tudja, hogy iszol.

Zene, művészet

Ausztráliát kulturális sokszínűség jellemzi, ami leginkább a múzeumok, színházak és galériák számában mérhető. Az építészetét illetően én Itália rajongó vagyok, így arrafelé maximum a viktoriánus stílusú házak jöhetnek számításba. Melbourne és Sydney folyamatosan vetélkedik, rengeteg csábító programmal, hogy ki nyeri el a fesztiválváros címet. Minket mégis inkább az őslakosok kultúrája érdekelt, titokzatossága miatt, s bár már ez a műfaj is piacosodott, szerencsém volt találkozni a természetben is velük. És itt ért a legnagyobb nevetés, amikor muzsikálás közben megcsörrent egy telefon, s kiderült, hogy a meztelen, festett hasú, didgeridoo-t fújó aboriginálé, aki feltette aranykeretes szemüvegét, majd pörgő nyelven lebonyolította üzletét. S mi volt a legnagyobb meglepetés? Nos, az, amikor vettem tőlük egy tradicionálisnak hitt CD-t, majd vacsora után a férjemmel hátradőltünk a kanapén, s megszólalt az ősi hangszer az esőerdő hangjaival, erőteljes techno stílussal ötvözve. Végighallgattuk – ausztrál bor nélkül – egyszer.

Üdv, majd írjatok! Souvenir minden mennyiségben, műanyag koalától szörfös üveggömbig, hűtőmágnestől bumerángig! Jó utat!

Csilla