Zoltán Erika Magyarországon a könnyűzenei élet és tánc egyik koronázatlan királynője. Dalai és tökéletesen, dinamikusan megkoreografált táncműsorai azonban nem csak a hazai közönséget bűvölte el, hanem hírnevet szerzett a nagyvilágban is. Egyik lemezét Londonban készítette el, s ezzel Európában is bemutatkozott, 1995-ben pedig Hong Kongban az első ázsiai MIDEM FESZTIVÁLON lépett a nagyközönség elé.
Zoltán Erika zenéje és tánca tele van fellobbanó tüzekkel, elolthatatlan lánggal, örök derűvel, pezsgő érzelmekkel. Zsigereiben a zene, hangja és tűzrőlpattant mozgása elvarázsolja az összes generációt.

Hol születtél, költöztetek-e törpesorod alkalmával?

Budapest VIII. Kerületében születtem, 1962. február 15-én 21.15 órakor. Azóta sem szeretem a hideget, biztos nagyon fáztam, amikor „ki kellett jönnöm” erre a világra. Pár nap múlva anyukámmal együtt hazamehettünk a XVIII. kerületi kis egyszerű házikónkba. Ott éltem, gyerekeskedtem, tinédzserkedtem és lettem felnőtt. Pontosan 24 éves koromig laktam Pestlőrincen, nagyon sok szép emlék köt ehhez a budapesti kerülethez. Családom tagjai közül néhányan, keresztanyám, nagybátyám a mai napig ott élnek. Minden évben egyszer-kétszer – családi összejövetel kapcsán – eljutok gyermekkorom helyszínére és mindig hihetetlenül állok a szigorú ténnyel szemben, hogy az elmúlt jó néhány évben mennyire megváltozott ott is minden. A „régi” otthonunk előtt mindig elgurulok és hihetetlen, de rengeteg emlékkép jelenik meg azonnal, kristálytisztán előttem. Ez azt jelenti számomra, hogy amikor bárhol azt nyilatkozom, hogy igazán szép és jó emlékekkel teli gyermekkorom volt, akkor nagyon őszintén és szívből beszélek.

Jártál bölcsödébe, óvodába? Vannak ebből az időszakból fátyolos emlékeid?

Bölcsődébe nem jártam. Nagymamám segítségével, akivel együtt éltünk, sikerült megoldani azt, hogy a bölcsi kimaradjon. Ezen biztos sokat és sokakkal lehetne vitatkozni, de én (kizárólag a saját nevemben beszélek) nem javasolnám a bölcsit senkinek, bár tudom, hogy a kényszer nagy úr, mégis meg kell próbálni azt, hogy az első három évben – ha lehet – egy pici gyerek még a legtöbb időt a szüleivel és a családjával tölthesse. Később, gyakorlati okok miatt (apukám két éves időtartamra munkát vállalt az akkor NSZK-ban) anyukám egyedül, illetve nagymamámmal maradt. Elég nehéz anyagi körülmények között éltünk, anyukámnak több munkát kellett vállalni, így három éves koromban oviba kerültem. Anyukám akkori munkahelyén, a Kőbányai Textilgyár óvodájában gyerekeskedtem egészen az első osztályig. Az ovit és az óvónéniket szerettem, már akkor is sokat énekeltem, én voltam a „nótafa”. Ekkor már balett iskolába is jártam, ezért központi figura lettem az oviban. Egyetlen egy dolgot nem szerettem már akkor sem és ez a mai napig tart, nem szerettem korán felkelni, márpedig minden nap 6.30-kor keltünk, reggeliztünk és szaladtunk az oviba. Ez az időszak már egy kicsit „homályos” emlék.

Milyen volt az általános suli: jó – bűnrossz, volt kedvenc és utált tantárgy?

Általános iskolába nagyon szerettem járni. Nem volt messze az otthonomtól, harmadik osztálytól már egyedül mehettem suliba, így hazafelé mindig jókat pletyóztunk azokkal az osztálytársaimmal, akikkel egy irányban laktunk. Az őszi és tavaszi séták voltak a legjobbak, mert akkor a sarki cukiban lehetett fagyit kapni, és mindig megálltunk elnyalni egy „kétgombócosat” a csajokkal. Akkor még, kimondani is félelmetes, de csak ötven fillér volt egy gombóc fagylalt. Aztán még valamikor általános sulis éveimben felemelték a gombóc árát egy forintra. Sok gondom a sulival nem volt, szerettek a tanáraim és tényleg nem volt úgynevezett undok tanítóm. Talán azért is történt így, mert kitűnő tanuló voltam, oszlopos tagja az iskola kórusának és az iskolai ünnepségek állandó fellépője lettem. Zongoráztam, szavaltam, táncoltam. Ráadásul az első négy, tehát az alsós éveimben úgy jártunk suliba, hogy az egyik héten délelőtt, akkor reggel nyolcra, a másik héten viszont délután, akkor fél egyre és ezt nagyon élveztem. Ez a két műszakos rendszer sajnos a felső osztályokban már megszűnik, de legalább még nem voltak nulladik óráim. Az csak a gimitől következett, talán ez is az egyik ok, amiért a gimit már nem nagyon kedveltem.

Mit válaszoltál apró törpeként a mi leszel, ha nagy leszel kérdésre?

Négy évesen jelentettem ki először családi körben, hogy énekesnő leszek. Tudatosan készültem az életemre, de ebben nagyon nagy segítségemre volt anyukám, aki időben felismerte, hogy mi az, ami számomra nem nehéz feladat, mi az, amihez tehetségem van, és ennek tudatában járatott délutánonként külön órákra. Zenét, táncot, nyelveket tanultam. Nem mindig örültem az állandó délutáni feladatoknak, hiszen a többiek mindig ráértek játszani, de anyukám szigora nem tette lehetővé, hogy linkeskedjek.

Balettiskolába jártam négyévesen. Hét évesen az általánossal együtt kezdtem a zongora- és zeneelméleti tanulmányaimat, majd 14 évesen jött az ének és a jazz tánc tanulása. Mellette természetesen folyamatosan tanultam angolul. Az érdekesség számomra mégis az, hogy mindezek ellenére mégis németül beszélek jobban, pedig azt nem az iskolában, hanem az „élettől” tanultam, ausztriai munkáim alatt.

Mik voltak a hobbijaid? Mi volt a kedvenc játékod?

Hobbikra igazán nem nagyon maradt időm, de azért mint minden gyerek én is sokat és szívesen játszottam. Jó volt elképzelni, hogy titkárnő vagyok, egy vállalat vezető titkárnője, és állandóan adminisztráltam. Szerettem a kertben „főzőset” játszani. Homokkal, levelekkel, fűvel főzőcskéztem, én voltam az iskolai menza szakácsnője. Természetesen csak játékból. Akkoriban még nem volt ilyen őrület a tévé, nem létezett videó sem, ezért én még sokat olvastam. Szerettem a pöttyös könyveket és a képregényeket. Táncolni és zenével foglalatoskodni imádtam, de ezek a dolgok inkább a hétköznapjaim délutáni programjaként élnek az emlékeimben.

És tiniként is szerettél naponta gyakorolni, zenével foglalkozni vagy akkor már jó volt egy kicsit álmodozni is és esetleg szerelmesnek lenni?

Tini koromban már sok minden egész másként történt, hiszen egyre jobban előtérbe került a zene, a tánc, s ezekkel már akkor kitűntem a többiek közül. Belépett az életembe a szerelem is. 15 évesen ismerkedtem meg életem első nagy szerelmével, aki a mindennapjaim fontos részévé vált. Kicsit lázadó, akaratos tini voltam, 16 évesen pl. már férjhez akartam menni, a sulit abbahagyni, de anyukám szerencsére nem engedte. Akkor nagyon dühös voltam, de két év múlva már hálásan gondoltam vissza arra az időre, amikor azt mondta, hogy „márpedig azt csinálod, amit én mondok!”.

Sportoltál is, voltak tiniként is önképző körök?

A sportot számomra mindig a tánc jelentette. A suliban, ahová jártam, nem volt tornaterem, így elég laposak voltak a tornaórák. Legtöbbször, amíg lehetett, az udvaron voltak az órák, és állandóan futnunk kellett. Talán ezért nem szeretek a mai napig futni, pedig az edzőteremben az egyik kedvencem a futópad. Most inkább gyors tempóban „megyek” a padon, futni azon sem szeretek. A sport többi része kimaradt az életemből, legalábbis gyerekkoromban. Ma már rendszeresen járok edzőterembe. Valahogy a tánc mellett eszembe sem jutott a sport. A műfajon belül azonban kipróbáltam mindenféle stílust, még a néptáncot is, de igazán a modern táncok, a jazz-balett, később felnőttként pedig a jazz tánccal kevert modern hip-hop fogott fogott meg. 18 éves koromban tanultam egy kis emelést is, és hosszú évekig „emelős” duett női tagjaként kerestem a kenyeremet. Énekkarba jártam, és mindig azt a szólamot erősítettem, ahol éppen nem volt biztos hang. A mai napig biztosan és szívesen énekelek szólamokat. Zenesuliba első osztályos koromtól jártam egészen az érettségiig, szolfézst és zongorát tanultam. Jól ment, de nem ragadott annyira magával, mert klasszikus zenét tanultamés engem mindig a könnyű műfaj érdekelt igazán.

Rosszalkodtál is gyerekként? Kivégeztél valami olyat, amire a mai napig emlékszel?

Igazi felnőttként „csak a jóra emlékezem” jelszóval, nem nagyon jutnak eszembe csínytevések. Gimiben néha ellógtam egy-egy óráról, amit utáltam, pl. kémia vagy fizika, de azokat mindig igazoltam magamnak, így nem derült ki. Tudtam, hol a határ, hány óraszám után lesz feltűnő a sok hiányzás, ezért résen voltam. Általánosban még szerintem igazi rendes kislány voltam, nem emlékszem hülyeségekre, bocsi.

Mikor jött az első igazi megmérettetés, az első igazi szerep?

Érettségi időszak alatt kaptam az első komoly és meghatározó munkámat. A Magyar Televízióban akkor működött egy úgynevezett TV tánckar. A koreográfus Geszler György készítette az akkor kezdő, de már sikeres Szűcs Judith első országos turnéjának koreográfiáit. Egy táncosnő még hiányzott a tánckarból, és a legnagyobb szerencsémre rám esett a választása. A turné ideje alatt lágott még későbbi táncpartnerem, aki az első férjem is lett. Vele dolgoztam majdnem tíz évig mindenfelé az országban, sőt, az ország határain túl is. Sokat jártunk az akkori NDK-ban, sikeres táncos duett voltunk. 1983-ban már énekelni is kezdtünk együtt. 1985-ben találkoztunk Pásztor Lacival, a Neoton zenekar vezetőjével és zeneszerzőjével, aki írt nekem egy dalt az 1986-os első Interpop fesztiválra. Ez a dal volt a Szerelemre születtem. Ezután a többi már nyílt titok. 1987-ben jelent meg az első önálló lemezem, Szerelemre születtem címmel.

Hogy működik az életetek a családi fészekben, van napirend, vannak szabad hétvégék, érthető a gyermeked számára, hogy anyuka, apuka pódiumon van, este fellépnek, napokig, hetekig koncertek, készülődés, stúdiómunkák...?

Otthon a családunk számára, mindhármunknak természetes, ahogy élünk. Nekem szerencsésen úgy alakult az életem, hogy „igazi” munkahelyre soha nem kellett bejárnom. Mindig önálló voltam. Ennek az életformának rengeteg előnye van, persze, hátránya is, hiszen nem nagyon tervezhetünk hosszú távon. Robi ugyan ezt az életet élte már akkor is, amikor még nem egy pályán, csak párhuzamosan haladt az életünk. Ő is dolgozott éjszakai bárokban, haknizott, koreografált, emelős duettel dolgozott. Megszoktuk mindketten, hogy ez egy olyan pálya, ahol soha nem Te szabod a feltételeket. Nagyon kell tudni alkalmazkodni az adott munka feltételeihez és talán az a legfontosabb, hogy a mai napig mi mindig akkor dolgozunk, amikor munka van és nem hétfőtől péntekig. Megszoktuk, hogy amikor hirtelen jön egy felkérés, akkor pillanatok alatt szervezzünk át mindent úgy, hogy közben rendben menjenek a dolgok. 17 éve működtetjük Magyarország első és legnagyobb modern tánciskoláját, már volt időnk megszokni a saját magunk által kialakított rendszert. A kislányunk ebbe a világba született bele, így ez számára is abszolút természetes. Ő már 10 éves, így a tapasztalatok (főleg az iskolai évei) megtanítottak arra, hogy nagyon jól tudjuk beosztani az időnket. Kislányunk sulija miatt hétfőtől-péntekig az ő szigorúan szabott rendszeréhez kell alakítani a mi össze-vissza életünket. Mint ahogy semmi sem lehetetlen, ezt is meg lehet oldani, megtanultuk. Szeretjük az életünk rendszertelen rendszerét, így ahogy van. Talán ezért jelent mindig nagy örömet, ha sikerül hármasban három-négy napra elbújnunk valahova, ahol nem kell nézni az időbeosztást és az órát.

Mit üzensz a gyermekeknek?

Azt üzenném, hogy ha úgy érzik, hogy valamit jól csinálnak, legyen az bármi, matek, biológia, zene, tánc vagy sport, legyenek kitartóak, ne hagyják abba. Azt igenis erőltetni kell, ami jól megy. Igaz, hogy a gyerekkorunkat is ki kell élvezni, de úgy halad, szalad a világ, hogy bizony gyerekkorunkban kell felkészülni és ha lehet minél jobban a nagybetűs ÉLETRE!
Még egy érdekesség a Csutka manó olvasóinak, remélem, hamarosan lesz időm, leülök és megírom az én kis tinigyerkőknek szóló könyvemet. A lányom és barátnői szerint, nagyon jó kis esti mese sztorikat találok ki, le kellene írnom könyv formájában, hogy más is szórakozhasson az én kislány szereplőm mulatságos történetein. Ehhez már csak egy kis idő kell és lendület, a többi adva van.

Addig is millió puszi a gyerekeknek, mosolyogjatok, nevessetek sokat, hogy felnőtt korotokra már természetes legyen. A mosoly mindig mindenkinek jól áll és jól esik. Egyszerűen megszépít!