1954-ben született. Magyar-orosz szakos tanári diplomát szerzett. 1996 óta a Kolibri Színház dramaturgja. Az Iparművészeti Egyetemen és a Théba Művészeti Szakközépiskolában dramaturgiára, drámaelméletre és –történetre tanítja a növendékeket.

Verseket, drámákat, hangjátékokat, prózát és gyermekverseket ír. Megjelent könyveiről a saját honlapján olvashatsz.

Szeme színe kék, ha boldogtalan, akkor zöld.

Hol cseperedtél fel, városon, falun, itt is – ott is?

- Gyermekkoromat Abonyban töltöttem. Abony Pest megyében van, akkor még csak község volt, amikor gyerek voltam, ma már város. Itt végeztem el az általános iskolát, csak azután kerültem el Nagykőrösre. Nagyszüleimnek volt még tehenük és lovuk, időnként birkájuk, és földjük, melyet műveltek. Tehát megismerkedtem a paraszti munkával, környezettel, tágabban a természet zavartalanabb megnyilvánulási lehetőségeivel. Talán ma is tudnék kicsit kapálni, ásni mindenképpen, és meg tudom különböztetni a lovat a tehéntől, a disznót a birkától, a búzát a rozstól, a kukoricát a dudvától. Apám kubikos volt, ingázott, vele a nehéz fizikai munkát ismertem meg, hogyan kell a földbe árkokat, gödröket, geometriai formákat ásni, hogyan kell betonozni… Édesanyám téglagyárban dolgozott – volt mellettünk egy öreg téglagyár, hatalmas kéménnyel –, már gyerekkoromban megtanultam téglát pakolni, és láttam, hogyan égetik az agyagot a kemencékben. Emellett a hátsó udvarunkban csirkék és kakasok kapirgáltak, időnként kacsák és libák, talán pulykák is, volt kutyánk, az ólban disznók röfögtek. Ebből adódóan vasárnap húsleves és rántott csirke volt a menü – máig

Rosszalkodni is szoktál? Vagy az emlékeid szerint áldott jó gyerek voltál?

- Úgy emlékszem, rettenetesen rossz gyerek voltam, és rendkívül sok gondot okoztam a szüleimnek. Ezt a balhét persze nem vagyok hajlandó egyedül elhordani – volt nekem egy bátyám, a Pali, nos, vele voltunk benne mindenben, amit nem volt szabad. életveszélyes helyeken mászkáltunk – a száradó magas agyagtégla-falakon, titkon fürödtünk a téglagyári tavakban, melyek feneke rengeteg rozsdás és éles vasat, üvegcserepet rejtett, szüleink tehát joggal féltettek bennünket. Sokat verekedtünk a környékbeli fiúkkal, és még többet fociztunk és csavarogtunk, bandáztunk. Egy alkalommal egy rendőrt is lelőttem a motorjáról – lehettem, vagy hat éves – csúzlival, nyilván összetévesztettem egy vadgalambbal. Megszámlálhatatlan mennyiségű berúgott, csúzlival kilőtt ablak, betört orr és elszaggatott ruha mered föl most vádlón a gyermekkoromból – persze, a vád az nem olyan komoly. Csínyek? Csak azok voltak. Nagyapámtól folyton dohányt loptunk, és el is szívtuk – megjegyzem, nem lett belőlem szenvedélyes dohányos. Nagymamám elől a téglagyári égetőkemencébe menekültünk be, ahol nagy lánggal égették a téglát – oda a felnőttek nem mertek bejönni utánunk. Eljártunk dinnyét lopni, de nem vetettük meg a vadpiszkét sem. Becsületünkre legyen mondva, boltból soha nem loptunk, sem a szeretetteinket nem loptuk meg. De dinnyét lopni, amikor ott járkált a csősz tőlünk karnyújtásnyira – az valami volt számunkra. Ha gyermekkori énemre gondolok, egy folyton maszatos kisgyereket látok magam előtt, akinek soha nem fogyott ki a kezéből a kocsikerék nagyságú zsíros kenyér.

Szerettél tanulni? Volt nem kedvelt tantárgyad? Mi mindenben vettél részt a suliban?

- Tanulni sosem szerettem, de jó felfogásom volt. Mindig kitűnő tanuló voltam, erre nagyon büszkék voltak a szüleim, és én is. Az osztályban versengtünk néhányan, ki a legjobb, soha nem maradtam le. Ez a versenyszellem mára sajnos elillant belőlem, de sokat köszönhetek az akkori becsvágyamnak. Sok versenyt megnyertem, ezekért könyveket kaptam, amelyek nagy kincsnek számítottak gazdagnak nem mondható háztartásunkban. Minden érdekel, versmondó versenyeken vettem részt, elvégeztem egy művész- és egy jazzdob-iskolát, gyerekfejjel… Az irodalmat szerettem leginkább – talán azért, mert azt nem kellett tanulnom. Bár akkor ment még a számtan is. A történelmet már kevésbé, ahhoz készülni kellett. Illetve, rajzolni szerettem. Rajzszakkörbe is jártam, ígéretes jövő elé néztem festőként a tanáraim szerint, de hamar rájöttem, hogy nincs igazán jó, pontosabban eredeti színlátásom.

Mik voltak akkoriban a hobbijaid? Szívesen olvastál, verseket írtál, sportoltál, horgásztál, csajoztál?

- Folyton olvastam, átolvastam a gyermekkoromat. Édesanyámék, szerencsére, anyagi erejükön felül vásárolták a könyveket számomra. Én meg faltam őket. Kész örömnek tekintettem, ha történetesen megbetegedtem, mert akkor éjjel-nappal olvashattam, és ilyenkor a rokonok is elhozták nekem a könyveiket – így ismerkedtem meg Rejtővel, Jókaival, Mikszáthtal, sorolhatnám… A helyi könyvtárat is folyamatosan frászban tartottam a jelenlétemmel, alig kölcsönöztem ki egy könyvet, már vittem is vissza, elolvasva. Roppant érdekeltek a vadászkalandokat feldolgozó munkák, elsősorban a Molnár Gábor-könyvek. Meg a vernék. Verseket akkoriban nem írtam, nem is nagyon érdekelt maga a vers. Helyette pecázni szerettem a téglagyári tónál. Mivel nem volt pénzünk felszerelésre, a legegyszerűbb megoldást választottuk: egy erősebb nád, rákötve cérna, vagy olcsóbb, vékony damil, a végén pedig meghajlított gombostű volt a horog. Néha húsz-harminc kis kárászt is kifogtunk a bátyámmal egy-két óra alatt. Ezeket kibeleztük, anyánk paprikás lisztben megforgatta őket, és forró zsírban kisütötte. Lehetett szálkástól enni őket. Később, már felnőtt fejjel, amikor tengerpartokon apró sült-halacskákat falatozom, az abonyi kárászok íze jut az eszembe.

Voltak barátaid vagy inkább olyan magadnak való voltál? Máig tartod a kapcsolatot az akkori pajtásokkal?

- Nagyon sok barátom volt gyerekkoromban, így kellett legyen, hiszen egész nap együtt lógtunk, különösen nyáron, az utcán, a téglagyár oldalában, a tóparton. Úgy éltünk, mint a testvérek, és rajokban. Volt az udvarunkon egy nagy eperfa, annak ezer ága, azon néha, mint ezer kis veréb, ott ült a környék összes gyereke, elkékült-feketült képpel, mert a fekete-eper nagyon képes fogni.

Én középiskolába kerülve elszakadtam a barátaimtól, mert más városba kerültem, és ott kollégiumban laktam. De amikor hazalátogattam, hazalátogatok, sokukkal találkoztam és találkozom ma is össze. Kiből kubikos lett, kiből alkalmi munkás, kiből gimnázium igazgató, kiből képviselő, kiből csavargó, kiből alkoholista, kiből özvegy, kiből halott… sorolhatnám. Eltűnnek, előkerülnek az én gyerekkori barátaim. Most, amikor írom ezt a levelet, épp arra gondolok, hogy pár órával ezelőtt jelentkezett egy rég látott, kedves gyerekkori barátom, a Nagy Sanyi. Idézek a leveléből: „…tudod Tibikém az emlékeimben még mindig az a fiatal srác vagy, akivel rugósfociztam, közlekedési játékot játszottam pléh autópályán, felhúzható kisautókkal, Abonyban a Vasút dűlőben…” Nekem is így maradt meg Nagy Sanyi, a nyúlánk fiú, akinek már felnőttek a fiai, s talán akkorák az unokái, mint mi voltunk a rugósfocik idején. Alig várom, hogy viszontlássam felnőttként…

Mikor voltál először szerelmes és hogyan élted meg akkortájt e heves érzést?

- Úgy emlékszem, hogy folyton szerelmes voltam gyerekkoromban. Első szerelmem Somodi Mari volt, alsós általános iskolás osztálytársam, és talán ő is vonzódott hozzám, de ezt nem mertük egymás tudomására hozni. Akinek viszont a tudomására hoztam, de elutasított, Gönczöl Ági volt. Írtam neki egy levelet, amit meg is válaszolt, és kerek-perec a tudomásomra hozta, hogy nem érdeklem. Máig emlékszem, milyen nehezen dolgoztam fel, hogy éppen annak nem kellek, akibe pedig fülig belezúgtam. Aztán jött még egy lány, aki viszont már viszonozta az érzéseimet, Baksa Erzsinek hívták. Ma már mind biztosan családanyák e hajdani szép és bimbózó kicsi lányok, ki Abonyban, ki máshol él most, s talán néha ők is elmosolyodnak, ha eszükbe gyermekük bontakozó szerelmét látva az a kistermetű, véznácska, zavart fiú, aki olyan hevesen próbálta elnyerni a szerelmüket – ami abban az időben és korban természetesen legfeljebb a másik kezének a megérintését jelenthette, vagy jelenthette volna.

Mit válaszoltál a Mi leszek ha nagy leszek? kérdésre? Vagy eldöntött dolog volt, hogy író leszel?

- Soha nem készültem írónak. Legelőbb kocsis akartam lenni, nagy, gőzölgő hátú lovakat akartam hajtani a virradat kék erdőin át (így fogalmaztam meg egy dalomban, melyet Huzella Péter énekelt). Meg káromkodni akartam velük és rájuk, amikor nem fogadnak szót – ahogy azt a felnőttektől láttam-hallottam. Azután festőnek készültem. Később atomfizikus akartam lenni, de csak mert olyan jól hangzott az összetett szó. A Rejtő-könyvek olvasásakor a légió kísértett. A Metro-együttes számainak hallgatásakor menő beat-zenészkén vetítettem magamat a képzeletem vásznára. Felnőtt akartam lenni, vonzó férfi, akit szeretnek a nők. Meg erős és bátor nagyfiú, aki nem fél az abonyi presszóban a nála nagyobbaknál…