Szabó Nóra festőművésszel, csodálatos képeivel először egy bécsi kiállításon találkoztam.
A hatalmas képek elvarázsoltak, megszólítottak, üzentek és kérdeztek, akármerre is léptem.

A derűs, vidám, tűzrőlpattant alkotójuk azonban elém penderült és mosolyával, életszeretetével a festményei értékén kívül még egy ajándékot bízott rám: az álmok, a képzelet végtelen és lenyűgöző, de az élet is tele van kihívásokkal, élményekkel, titkokkal és rejtélyekkel.

Nincs más dolgunk, mint megtalálni a világban és önmagunkban az értékeket, a KINCSET.
SZABÓ NÓRA festészete és életfilozófiája végtelen kincsesbánya.
Gyermek- és kamaszkora, sőt, egész élete könyvbe illő, filmvászonra kívánkozó.
A közeljövőben ismét Bécsben állítja ki a festményeit.

Mire emlékszel a születésed körüli pillanatokból? Egészen pici gyermekkorodból is vannak emlékeid, megosztanád velünk?

1939-ben születtem , a világháború kitörésének évében! 1945 előtti emlékem kevés maradt, de ami megmaradt, az mind nagyon élénken máig megmaradt bennem!
Édesapámat 1942-ben behivták tartalékos tisztként a háborúba - eljutott egészen a Don-ig. Hazatérve vele egyszer-kétszer meglátogattuk Szentgotthárdon élő nagyszüleimet, de sokkal jobban emlékszem Édesanyám szüleinek nagyon szép szőlőjére az Alföldön. Miután három évvel fiatalabb húgommal Édesanyám egyedül volt, itt több időt töltöttünk. A rejtelmes jégverem, a kertikád napraforgókkal körülvéve ,a srég falu- fürdőszoba a pincelejárat felett, a méregzöld kis fenyves melletti csodálatos színű mákföld és a gyakori lerohanás a kertben lévő lövésárokba a légiriaókkor mind máig felejthetelen emlékek.

Történelem volt a gyermekkorod, a gyermekek erről tanulnak az iskolában. A részletekről valahogy mégsem tudunk igazán, az emlékekben élnek valójában ezek a szomorú élmények.

1944 őszétől 45 tavaszáig az ostromot a Sváb (ma Szabadság) hegyen töltöttük Zsindely Klára és Zsindely Ferenc menekült családok s árva gyerekek befogadására átrendezett két villájában. Pici gyerekekként nem sokat észleltünk a háború szörnyűségeiből, játszottunk a nagy hóban és fagyott verebeket temettünk gyufaskatulyákba.
Nem értettük, hogy a fiatal mamák kabátjaikat kiforditva, nagy, csúf kendőkbe bugyolált, bekormozott arcokkal hová tűntek el időnként!? Azóta persze tudjuk, hogy a környéken elpusztult, megfagyott lovakból probaltak húst szerezni!

Voltál-e iskolás, hogyan alakult később a háború utáni élet?
Tavaszra fogságból hazakerült Édesapánk, őszre indult az iskola, lassan visszajött az élet az agyonbombázott Budapestre. Nagyon sovány lévén, szüleim el akartak küldeni egy évre egy svájci családhoz, de hisztis ellenállásom miatt csak egy kéthónapos hizlalókúra lett belőle. Szüleim nem látogathattak meg és ott is igen szerencsétlennek éreztem magam.
Mindenüket elveszített, B-listázott Nagyszüleim hozzánk költöztek. Mig szüleink rengeteget dolgoztak, sok időt töltöttem velük. Nagyapám szinész akart lenni, de nem engedte a család, hihetelen emlékező tehetségével rengeteg verset, hosszú Arany J. balladákat tudott és mondott kivülről, munka-iskola után, házimunkáim végzése közepette – le és fel járva a 25 wattos körte alatt, a konyha fekete kövein lépdelve. Ő is, Apám is, nagy történelemismerők voltak és állandóan korrigálták az iskolában tanitott, meghamisított történelmet!

Mondd, volt-e akkoriban csokoládé, cukorka, nyalánkságok, ropik?

Édességet keveset ettünk, hetenként 1-1 sportcsokit, arra költöttük a heti 1 forintos zsebpénzünket és a minden esti tejbegríz tetejére egy kevés kakaót tehettünk.

Mik voltak a hobbijaid nagylányként? Otthon kellett segíteni vagy a barátnőiddel is el-eljártál moziba? Mikor jött a festésszenvedély? Mit válaszoltál akkoriban a mi leszel, ha nagy leszel kérdésre?

12-16 éves korom között nagyon sok időt töltöttem vasárnapiiskolás társaságommal,
rendszeresen járva bibliaórákra. Azokban az időkben misszionárius akartam lenni!
Lánykönyvek helyett útleírásokat, Verne Gyula és May Károly könyveket olvastam.
Később történelmi regényeket.

Milyen iskolákba jártál? Szerettél tanulni?
Orosz tagozatos általános iskolába jártam, ahol nagyon rossz szemmel nézték, hogy gyakran járok templomba – emiatt többször behívott az igazgató beszélgetésekre – megfenyegetett, hogy természettudományos érdeklődés nélkül - bármennyire jó tanuló is vagyok, nem fognak gimnáziumi továbbtanulásra ajánlani. Amivel különösen megrémísztettek, hogy szüleim rossz hatásaként itélték meg az én gyakorló reformátusságomat.
Mindezek ellenére bekerültem a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba, ahol kerámia szakon taultam – mellette rengeteget rajzolva. Ezeben az években jártam tánciskolába, vidám, nagy társaságom volt, nyaranként dolgoztam, ha időm engedte, kötöttem, horgoltam, és rengeteget kellett stoppolnom, stoppolva fogadtam látogatóimat!

Mi jött a tinikor után? Nyugodt élet vagy viharos események?

1956 nagy forduló volt életünkben. Miután egész családunk aktivan részt vett az eseményekben - a forradalom tragikus leverése után, november végén kimenekültünk Ausztriába, utána tovább Washington DC.-be, ahol meg is telepedtünk. Ott élő rokonok és egy közelünkben lévő templom segitségével rendezkedtünk be, én voltam az első a családban, aki térképrajzolóként el tudott helyezkedni. Kevés szabadidőmben aquvarellezgettem.
Két évvel később férjhez mentem és felkerültem New Yorkba. Ott egy alkalmazott grafikai tanfolyamot végeztem el, fiam, Ákos megszületéséig. Onnét Kaliforniába kerültünk át, férjemet odahelyezte a vállalata. San Francisco és környéke csodálatosan szép volt. Sokat teniszeztünk és sieltünk, rendszeresen, a közeli hegyekben!

Vadregényes volt a fiatalkorod, annyi energia volt és van Benned, hogy csodálatra méltó. Bejártad a világot, tanultál a nagyvilágban, festettél, utaztál, gyermeket neveltél. Hogyan alakult a festői pálya?
Visszakerültünk Syracuse, New York államba, örömömre, a családhoz ismét közelebb voltunk. Férjem az egyetem kutatóintézetében dolgozott, miközben én esténként a képzőművészeti fakultáson végre megint rendszeresen tanultam, dolgoztam. Tanulmányaim mellett már kiállítottam helyi galériákban, környékbeli közös múzeumi kiállításokon is részt vettem. 1970-től férjem Bécsben az UN-nél ( Egyesült Nemzetek) fogadott el egy igen érdekes, sok utazással járó állást, s miután fiam átkerült 18 évesen az USA-ba kollégiumba, néhány útjára én is elkísértem a férjemet. Így kerültem le Dél Amerikába, Afrikában Tanzániába, Egyiptomba és Távolkeletre is, Japánba, Kínába, Thaiföldre. A sok élmény-látvány, amiben részem volt, gondolkozásomon, munkámon, festészetemen is sokat formált és változtatott. Nem emlékszem első eladott festményemre, bécsi átjövetelünk törést jelentett – időbe került újra eljutni a rendszeres munkához, és persze a kapcsolatteremtés is sok energiába, időbe került. A könnyebben érthető, dekorativ festészet eladhatóbb mindenfelé. Néhány jól menedzselt befutott sztáron kivül a világon mindenütt egyformán nehéz a művész munkája, művészetének elismerése, de óriási öröm számomra egy jól sikerült munka elkészítése.