Hátára kapta a hátizsákját, s benne az egész addigi életével, orvosdiplomájával, szerelmével-férjével átkeltek az óceánon. Meg sem álltak Amerikáig, ahol szintén orvosként végeztek kutatómunkát, majd tanultak, letették a különbözeti vizsgát, hogy ott is teljes mértékben elismert szakorvosként végezhessék a munkájukat, éljék az életüket, nevelhessék a kislányukat, Sophiet.... s ez még nem minden, ám meséljen minderről inkább a tűzrőlpattant, tehetséges és kedves doktornő.

Hol születtél, hol nőttél fel – falun, városon, családi házban, panelban, nagyszülőkkel együtt vagy akkoriban ez már nem volt divat?
Érsekújvárban születtem és ott is nőttem fel, panelházban. Nagymamám a szomszéd lakásban lakott, így állandóan ott voltam nála. Mindig a kedvenc mesémet, a "Fanyűvő, Vasgyúró, Hegyhengergető"-t olvasta nekem (Illyés Gyula: Hetvenhét magyar népmeséjéből), és én közben darakását falatoztam. Másik nagypapám viszont kertes házban lakott, így nála folyton a kertben játszottam a cicákkal meg Bobival.

Jártál-e bölcsibe, oviba, emlékszel-e még az ovis jeledre? Voltak-e csínytevéseid már az óvodában, ill. ebben a törpekorodban?

Mielőtt kisovis lettem, egy nagyon kedves néni, Agi-Bagi (én neveztem el őt így) vigyázott rám. Egyszer, amint kint játszottunk a parkban, Agi-Bagi arra lett figyelmes, hogy egy nagy csapat 4-5 éves forma fiú menekül, és mögöttük ott szaladok én és kergetem a halálra rémült nagysrácokat, akik először azt hitték, hogy elvihetik a játékomat, mert kicsi vagyok és úgysem tudom magam megvédeni, de tévedtek. 2-3 éves lehettem ekkor. Van egy másik kedvenc csinytevésem is (a sok közül): Szüleim egyik nyáron festették a lakást, és egy bácsi jött hozzánk látogatóba. Hiába mondta neki anyukám, hogy ne menjenek a nappaliba, mert ott van a sok festék meg ecset szanaszét a földön és összekenheti az elegáns öltönyét, de a bácsi nem tágított, mindenáron a szobában akart beszélgetni. A nagy terefere hevében rólam mindenki megfeledkezett, én meg addig gondoltam egyet és el kezdtem játszani a festékekkel. Meg akartam próbálni, tudok-e én is olyan szépen festeni, mint Anyu és Apu. Elkaptam az egyik pemzlit, belemártottam a festékes vödörbe, és határozott, gyors mozdulattal, egyenesen a bácsi nadrágjára kentem az egészet.

Mi volt a kedvenc játékod apró gyerekként? Mit szerettél enni, inni, szeretted az édességeket?
Rengeteg játékom volt és mindet nagyon szerettem, de a legkedvesebb játékom, ami még ma is megvan: Marcipán. Ő egy 50 cm magas, barna szinű, nagyfülű, szomorú szemű, nagyon kedves plüsskutya, akivel nagyon jókat szoktunk együtt játszani. Az ételekkel kapcsolatban pedig, ahogy már az előbb is említettem, a darakása volt a kedvencem. Az egyik felére kakaót, a másik felére fahéjat és cukrot kértem. Számomra ez volt az ötcsillagos menü.

Milyen volt az általános suli? Mi volt a kedvenc és utált tantárgyad?

A sulit imádtam, mert mindig valami jó murit csináltunk (persze, a tanárok ezt nem mindig láttak így). A tantárgyak közül vitathatatlanul a magyar irodalmat szerettem. Apukám magyar-töri szakos volt a gimiben (most már nyugdíjas), és az alapsulis ill. később a gimis magyartanárnőim is kiválóak voltak, akik szintén nagyban befolyásolták az irodalom iránti érdeklődésemet. Természetesen később jött az angol és a biológia is (ezért is akartam orvosira menni). Amit viszont nagyon utáltam (és gondolom, ez tipikus lányos dolog), a matek és a fizika voltak. Mindig tiszta egyes voltam, mert megtanultam, amit kellett, de ezeket a reáliákat valahogy sose tudtam megszeretni.

Mik voltak a hobbijaid? Sportál? Horgásztál? Gyűjtöttél bélyegeket?

Igen, a hobbik: nagyon szerettem rajzolni, és 6 éves koromtól egész a gimi végéig, jártam rajz szakkörbe az újvári Népművészeti Iskolába. 8 éves koromtól teniszezni kezdtem, és csapatban játszottam még az egyetemi éveim alatt is, Prágában. A mai napig is imádok teniszezni, és ha lehetne három kívánságom, az egyik az lenne, hogy profi teniszező lehessek. És persze, a bélyegek sem maradhattak ki a gyerekkoromból: még most is megvan mind a tizenvalahány féltve őrzött óriási albumom, gondosan eltéve és országok alapján elszortírozva.

Mit válaszoltál akkoriban a mi leszel, ha nagy leszel kérdésre?

Mindig is állatorvos vagy „emberorvos” szerettem volna lenni. És a végén az is lettem.

Volt-e kedvenc állatkád, kutyád, macskád, tengeri malacod, hörcsögöd?

Mindig is szerettem volna egy igazi kutyát, de Anyukámék mindig azt mondták, szegény kutyusnak nem lenne jó a panellakásban. Nagypapámnál kint a kertes házban volt egy kutyus, a Bobi, de őt sajnos nem lehetett hazahoznom a lakásunkba, pedig nagyon szerettem volna, és sokszor könyörögtem is, hogy akár csak egy éjszakára... Aztán később kaptam egy cicát, aki már majdnem olyan volt, mint egy kutya: nagyon intelligens volt és sok dologra megtanítottuk. Nyolcadikos koromban pedig az egyik falun lakó osztálytársam hozott nekem egy fekete nyuszit, aki szintén sokáig velünk volt. Végre aztán felnőtt koromban vettem egy fekete-barna kokker spánielt, aki már 8 éve velünk van, Lola a neve, és nagyon szeretjük őt. Anyukáméknak is van egy kokkerjuk (arany színű), ő pedig a Vivi. Az egész családunk imádja a kutyákat, és ma már el sem tudnám képzelni az életemet kutya nélkül.

Milyen volt a középsuli – volt időd tanulni, vagy szerelmes voltál, kamaszbulikra jártál, moziztál, fociztál? Mi érdekelt legjobban a középsulis éveid alatt?
Gimibe nagyon szerettem járni, főleg azért, mert az ovis-alapsulis barátnőimmel lehettem együtt: egy osztályba ill. szomszédos osztályokba jártunk, így aztán az egész gárda együtt maradt, sőt még a mai napig is szoros kapcsolatban vagyunk, és annak ellenére, hogy mindannyian szanaszét vagyunk a világban (Szlovákia, Csehország, Németország, Anglia, Egyesült Államok), megmaradtunk egymás legjobb barátnői és rendszeres emailes vagy élő traccspartikat szervezünk, amikor és ahol csak tudunk. Nagyon sok kedves közös emlék köt minket össze: sülve-főve együtt voltunk, suliban és sulin kívül is, rengeteget beszélgettünk, természetesen sokszor a fiúkról: mindig közösen kiszemeltünk néhány fiút, akibe az egész lánycsapat kollektívan "beleesett" és a titkos és kizárólag zárt körű beszélgetéseink alkalmával mindig megosztottuk a legújabb híreket, ki mikor és hol látta a bizonyos fiút, hogyan volt felöltözve, kivel ment, honnan és hova ... Persze azért a tanulásra is maradt idő. Kellett is, hiszen egyrészt tudtam, hogy sokat kell tanulnom, ha be akarok kerülni az orvosi egyetemre, másrészt pedig: Apukám ott tanított a gimiben, rá sem hozhattam szégyent.

Mi jött azután – hogyan kerültél az egészségügy világába – belecsöppentél, mások biztatására, vonzott valamiért az orvosi szakma, a gyógyítás tudománya, varázsa?
Mindig is orvos szerettem volna lenni. Főleg, mert olyan titokzatosnak tűnt az emberi test belülről és meg akartam érteni, mi hogyan működik. Döntésem másik nagyon fontos része az volt, hogy mindig is szerettem apró dolgokkal elügyködni, bármit is leleményesen összerakni, megjavítani. Minél nehezebb volt, a végén annál büszkébb voltam magamra, hogy sikerült. Ezt a kézügyességemet szerettem volna valahol kihasználni, továbbfejleszteni, ezért az orvosi szakágak közül azonnal a sebészeti ágakkal kezdtem szimpatizálni. Sokáig szívsebész szerettem volna lenni, és már orvostanhallgatóként vagy 2 évig jártam az egyetemi szívkórházba délutánonként operálni, gyakorolni. Egy napon aztán hirtelen fordulat történt: egyik reggel az osztálytársam szinte extázisban rohan be a kórházi öltözőbe és újságolja a nagy hírt: "Gyerekek, tegnap szültem egy babát!" Kiderült, hogy szakkör nyílt az egyetemi nőgyógyászaton az orvostanhallgatók számára, ahol a jelentkezők éjszakai ügyeletekre járhattak és az orvosok felügyelete alatt szülhettek ill. operálhattak. Természetesen, nekem több sem kellett, rögtön bejelentkeztem, mert úgy gondoltam, még egy jó szívsebésznek is illik tudnia megszülni egy babát, és különben is: mindig jól jöhet egy kis extra tapasztalat. Aztán múltak a hetek, hónapok, és nekem egyre jobban megtetszett a szülészet és nőgyógyászat. Végül a nőgyógyászati klinika elöljárója felajánlotta, maradjak ott dolgozni náluk, így aztán orvosi tanulmányaim befejezése után a Károly Egyetem Nőgyógyászati Klinikáján kezdtem dolgozni.

Hogy kerültél külföldre? Odahaza is dolgoztál kórházakban, rendelőkben?
Az orvosi egyetemet a prágai Károly Egyetemen végeztem, és ahogy a fentiekben már említettem, első munkahelyem a Károly Egyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikáján volt. A klinikai munka mellett, kutatásban is el kezdtem dolgozni, és publikációim is megjelentek jelentős hazai, később amerikai szakfolyóiratokban is. Külföldre, azaz az Amerikai Egyesült Államokba, munkánkkal kapcsolatban kerültünk ki férjemmel. Viktor, akivel még az egyetem első éveiben ismerkedtünk meg (ő Komáromból való egyébként), a Károly Egyetem Idegsebészeti Klinikáján dolgozott, mint idegsebész, és szintén kutatással is foglalkozott. Egy cseh származású, jelenleg Bostonban élő professzor egy alkalommal hazalátogatott Prágába és 2 fiatal orvost keresett a kutatásához. Viktor akkori főnöke összeismertetett bennünket a bostoni professzorral, akinek megtetszettünk. Munkaszerződést és munkavizumot ajánlott nekünk (és 1 fizetést kettőnknek), amit mi elfogadtunk. Így aztán 20$-ral a zsebünkben és egy-egy hátizsákkal a vállunkon érkeztünk meg a nagy Amerikába. Így kezdődött...
Éltünk Bostonban, Milwaukeeban és jelenleg New Yorkban. Dolgoztam általanos illetve klinikai kutatásban is, fél fizetésért, majd önkéntesként, mind emellett bejártam a helyi (Milwaukee-i) orvosi egyetem nőgyógyászati klinikájának előadásaira és a szülészetre, ahol az elöljáró professzor jóvoltából részt vehettem a klinikai gyakorlatokban is, akkor még csak, mint megfigyelő ("observer") . Ekkor már tudtuk a férjemmel, hogy szeretnénk kint maradni Amerikában, igy a kutatásban töltött éveket arra használtuk, hogy munka mellett esténként meg éjszakánként tanultunk a különbözeti orvosi vizsgákra, amit jópár éves kemény munka után mindketten sikeresen le is tettünk.

Milyen az amerikai kórház, mint a filmekben?

Igen, mint a filmekben. Nagyon megtetszett az amerikai kórházak rendszere már a legelején. Roppantul jól szervezett, működőképes és effektiv. Az egész országban standardizált a betegapolás, illetve az orvostanhallgatók és gyakorlóorvosok teoretikus és klinikai oktatása is. Nagy figyelmet forditanak az egyetemesen elismert gyógymódok betartására illetve a legújabb tudományos ismeretek betegápolásban való felhasználására. Ugyanakkor rendkivül fontos a betegek jogainak ill. etikai szabályoknak a betartása. A betegoktatás is jóval előrehaladottabb, mint idehaza. Persze, mint minden rendszernek, ennek is megvannak a saját tökéletlenségei, de egyetemesen értékelve, nagyon magas szintűnek és professzionálisnak tartom.

Miért éppen a szülészeten, a gyermekek megszületése közelében tevékenykedsz?

A gyermek születése, egy új kis élet kezdete, a legvarázslatosabb és legfontosabb pillanat számomra, mint anyának, nőnek és orvosnak egyaránt. Boldog vagyok, hogy ezt a csodát minden nap átélhetem újra és újra. Valahányszor megszülök egy babát, és az anyukájukra nézek, akik először ölelik magukhoz a kis jövevényt, mindig meghatódok és mindig eszembe jut, milyen volt, amikor én éltem át ezeket a gyönyörű pillanatokat kislányom, Sophie születésénél.

Másképp fogják fel az amerikaiak a gyermek születését, mint mi? Egészségesebben élnek ott a kismamák? Másmilyenek ott a szülészetek, mint mifelénk – jobban felszereltek, családiasabbak, hangulatosabbak? Ott is divat az otthonszülés, a bábák jelenléte?

Az amerikai kórházak szüloőszobái könnyen összetéveszthetőek az elegáns szállodaszobákkal. Nagyon figyelnek a betegek kényelmére ill. arra, hogy otthonos hangulatot teremtsenek a kismamaák és azok családtagjaik számára. Még olyan apróságokra is ügyelnek, hogy az apuka, aki természetesen az elejétől végig részt vehet a szülésben (sőt, még a köldökzsinórt is ő nyirhatja el, ha elég bátor hozzá.), kényelemben legyen: minden szülőszobában van extra dívány vagy kinyithatós fotel, külön fürdőszoba, függöny, elegáns faparketta, tévé és videó. És ugye, mondanom sem kell: minden szülőszoba privát (azaz egy családnak). Persze, azért itt-ott akad egy-két anyuka, aki mégis inkább otthon szeretné világra hozni gyermekét, andalító zene kíséretében és bába jelenlétében. És ahogy mondani szokták, "ez egy szabad ország, itt mindenki azt csinál, amit akar", így ezek az anyukák is természetesen a saját akaratuk alapján dönthetnek. Az orvostudomány ezt ugyan teljesen ellenzi, mivel komplikációk léphetnek fel, amik veszélyeztethetik az otthonszülő anyuka vagy a baba életét.

Dolgoznál-e szívesen az UNICEF-nek, kimennél-e egy évre Afrikába orvosként? Kipróbálnád-e a munkádat a világ másik felén? Mik a pályádon az igazi kihívások, célok, vágyak?

Természetesen, "fiatal koromban" bennem is volt ilyenfajta kalandvágy, kíváncsiság és valahol, valamifajta segíteni való akarás, de most már családom van. És egy év nagyon hosszú idő, ennyit semmiféleképpen nem szeretnék férjem és 2 éves kislányom nélkül tölteni. Sőt, nemsokára érkezik a második kisbabánk is. Úgyhogy nekem most mindenféleképpen a családom mellett a helyem.

Mit üzensz a gyermekeknek?

Köszönöm, kedves kisgyerekek, hogy vagytok nekünk és boldoggá teszitek az életünket, hogy általatok újból átélhetjük a gyermekkorunkat, és azt, hogy mi, felnőttek, megtanulhatjuk tőletek azt, ami az életben a legfontosabb: őszinteséget és szeretet.