Petőcz András író, költő -- szépirodalmi könyvei megírásán kívül, számos irodalmi díj elnyerése mellett -- megteremtette a saját Harry Potter történeteit (Kalandjaim a Mágusképzőn, Vészhelyzet a Mágusképzőn).
Állítja, mindannyian, akik adunk magunkra, varázsló-iskolába jártunk valamikor.
Petőcz András is ezt tette annak idején, mégpedig Óbudán, a Vörösvári úti Czabán Samu Általános Iskolában.

A neves író, a kortárs irodalom jeles képviselője évekig élt Franciaországban, ahonnét a Népszabadság párizsi tudósítójaként látott el bennünket hírekkel, sőt, a soron következő könyve megírása mellett még festészettel is foglalkozott.

Petőcz András jelenleg a Médium-Art Stúdió Galéria igazgatója, valamint a Budapesti Jelenlét élő folyóirat főszerkesztője. Mintegy harminc könyvet írt ezidáig.

Hol születtél, hol nőttél fel, kertes házban, tömbházban, költöztetek a gyermekkorod során, vannak ebből a korszakból emlékeid? A gyerekek általában szorongással élik meg a költözést, elveszítik addigi barátaikat s az ismeretlenbe mennek ugye, s mindent újra kell építeni.
Budapesten születtem, az egykori Szamuely, ma Lónyay utcában, a IX. kerületben. Szerencsém volt: ebből a IX. kerületi világból kicsi gyerekkoromban kiszakítottak, és 2 évesen már Óbudára kerültem, Óbuda peremére, a külső Bécsi út környékére, a Zay utcába. Így Óbudán nőttem fel, óbudainak vallom magam ma is. 16 éves koromig ott laktam, egy kertes házban. Paradicsomi állapot volt, még akkor is, ha az a kertes ház egy nem egy mai értelemben vett "villa" volt, a vidékiségnek inkább a hátrányait érzékeltük, nem az előnyeit. Nem volt gáz, fával, szénnel fűtöttünk, egy ideig még a melegvízhez is fával kellett tüzelnünk. Mai szemmel nem volt nagyon komfortos, de nekem aranyéletnek tűnik most is. Sokat lehetett játszani, csavarogni.

Jártál oviba, emlékszel még az ovis jeledre, s egyéb részletek is bevillannak még ebből az időből?
Nehezen barátkoztam az óvodával. Általában elmondhatom, hogy a közösséggel nehezen barátkoztam. Inkább az önállóság volt a világom, nem szerettem beilleszkedni. A közeli óvodában nem is tudtam megszokni a mindennapokat, anyám végül is beiratott engem egy - akkori szemmel nézve - "elit" óvodába, az MTA (Tudományos Akadémia) dolgozóinak az óvodájába, ami messzebb volt ugyan, de egy nagy kert tartozott hozzá. Egyetlen dologra emlékszem: az egyik ovistársam "vadászatot" szervezett, a madarakat akarták a többiek kővel megdobálni. Ezen nagyon felháborodtam, és elmagyaráztam néhány barátomnak, hogy miért nem szabad a madarakat kővel dobálni, és ebben a kérdésben néhányan mellém álltak - a kődobálás elmaradt. Azóta is komoly, erkölcsi győzelemként értékelem ezt az óvodai sikert a társaim között. Igaz, mégsem lettem környezetvédő...

Milyen volt az általános suli, volt kedvenc és utált tantárgy?

Egy nagyon egyszerű, nagyon külvárosi általános iskolába jártam, Óbudán, a Vörösvári útra. Nem volt valami elegáns és magas színvonalú iskola - de én nagyon szerettem. Az osztálytársaim szülei a környék gyárainak a kétkezi munkásai voltak, én voltam egyedül értelmiségi szülők gyereke. Az osztályban sok hátrányos helyzetű gyerek volt, roma gyerekek, sokan. Mind jóbarátaim voltak. Néhány fiúval csapatba szerveződtünk, kóboroltunk a környező utcákban, a grundokon, sokat fociztunk. Erről a korszakról szól a "Mesék a Foci tér 5-ből" című könyv.
Jó tanuló voltam. Szerettem a magyart, a történelmet, de a matekot is. Utáltam a fizikát, de csak a tanárnő miatt. "Fizi Gizi" volt a gúnyneve - szigorú volt, de rosszértelemben szigorú.

Törpe gyerekként mit válaszoltál a mi leszel, ha nagy leszel kérdésre?

Nagyon korán eldöntöttem, hogy író leszek. Ötéves voltam, amikor apámnak azt mondtam, hogy "a költő munkát választom". És ehhez az elhatározásomhoz ragaszkodtam is mindig. Néha nehéz volt. A legjobb barátom például autószerelőnek készült. Kicsit furcsán néztek rám a többiek, amikor én meg azt mondtam, hogy "író leszek".

Mik voltak a hobbijaid, kedvenc játékod, kedvenc könyved, kedvenc zenéd, kedvenc állatkád: volt kutyusod, aranyhörcsög, tengeri malac, halak?

Kedvenc játék: gombfoci. Könyvek: minden, ami indián - Karl May, természetesen. Mindenféle állatom volt, kutyáim, legalább 5, az utolsó és legfontosabb gyerekkori kutyám egy németjuhász-keverék volt, Tóbinak hívtuk. Anyámék nevezték el Tóbinak, én nyolcéves voltam akkor, hazahozták a kiskutyát, és azt hitték, fiúkutya. Csak én mondtam egyedül, hogy lány. Nem hittek nekem. Tóbinak nevezték, aztán egy év múlva már kölykei születtek. Ezt a történetet megírtam A születésnap című regényben.

Milyen volt a középsuli, volt lógás, kamaszkori szerelem, versírás, sport, szezonális diákmunka?
A középiskola nagy változást hozott. Egy külvárosi iskolából a Radnóti Gimnáziumba kerültem, amelyik egy elit gimnázium, igencsak eltérően szocializálódott gyerekekkel. Számomra ez a két iskola együtt jelentette az igazi kihívást, hogy ezzel a divatos szóval éljek: megtanultam a külvárosi életformát, aztán sikerrel alkalmazkodtam a sokkal magasabb színvonalhoz, az elit szemlélethez. A Radnóti gimnázium számomra mindent jelentett: a liberális nevelést, a nyitottságot, egy olyan életminoséget, amit ma is visszasírok. Életem legjobb időszaka volt. Ekkor kezdődött irodalmi, szerkesztői tevékenységem is - itt szerkesztettem az iskola Radír című lapját, például.

Hogyan alakult később az életed, mi volt az első polgári foglalkozásod vagy továbbtanultál?
A gimnázium után egy év katonai időszak jött, kötelező katonáskodás, ma is rossz emlékekkel. Utána pedig máris az "élet sűrűje": egyetemista lettem, és elindultam a pályán. Az ELTE Bölcsészkar Jelenlét című lapját szerkesztettem már első évesen. A lap nagyon jól sikerült, túlságosan is jól: egycsapásra ismertté lettem az irodalmi életben. És megkezdődött egy nagyon is kemény élet. Írónak lenni néha kilátástalan küzdelem egzisztenciálisan és a hazai körülmények között bizony morálisan is. Ennek elemzése messzire vezetne.

Mindig is írással, irodalommal foglalkoztál â013 külföldön is éltél esetleg, ott is az irodalom volta a kenyered?

Mindig az irodalom volt csak a kenyerem. Négy évet éltem külföldön, Franciaországban, bár ma már számomra Franciaország nem külföld, sokkal inkább otthon. Megtapasztaltam egy másfajta gondolkodást. És ez jó. Fontos a tapasztalatszerzés.

Hány könyved jelent meg ezideig, hány gyermekkönyvet írtál, s miért, hogyan születtek meg benned a gyermeklelkűeknek szóló történetek, versek?
Mintegy 30 könyvem jelent meg eddig, ezekből 6 gyerekkönyv. A gyerek bennem/bennünk van: fantasztikus élmény gyerekeknek írni. A jó gyerekvers, gyerekeknek szóló történet mindenkihez szól - ennyivel több, mint a felnőtteknek szóló mű. Azt gondolom, hogy a nagy klasszikus művek között a Micimackó, a Kis herceg, vagy éppen Salten Bambi című regénye olyan örök élmény, amit semmivel nem lehet pótolni. Ha az ember ilyen művek nyomába indul, az már önmagában nagyszerű érzés.

Mit üzensz a gyermekeknek?

A gyerekeknek azt üzenem, hogy legyenek boldogok. Örüljenek az életnek, sportoljanak, játszanak sokat, és olvassanak. Legyen saját világuk, amelyben jól érzik magukat, és legyenek optimisták - a világ jó irányban halad, Európa olyan érdekes és izgalmas haza lesz nemsokára, ahol ugyan sokféle nyelven beszélnek, mégis hasonlóan gondolkodnak az emberek.

Néhány gyermekvers a költő tarsolyából :

Vasfogú Pofa

Olyan ez a fal,

mindenkit felfal.

És ez a szoba:

sokszor tétova.

Ne térj be oda!

Benne lakik a

Vasfogú Pofa,

bizony benne ül:

okos, aki menekül!

A fejedelmi parkban

A fák között, a fák között

meglapul a sűrű köd.

S a Kastély, a fák mögött,

fehér kabátba öltözött.

A hó: az lustán elterül,

az egész táj elcsöndesül,

s a Kastély: észrevétlenül

eltűnik a fák mögül.

Szomorú dal

Magas égbe,

messze kékbe,

ha felnézel:

hóhér barát

felnégyel.

Tengervíz

Nagyon szép a tengervíz,

vigyázz rá, hogy el ne hízz!

A tengerben, aki bíz,

nincsen olyan, csupán tíz.

Volt egy, aki bízott benne,

és a tenger, hamm!, elnyelte,

így aztán a tenger hízott,

s rosszul járt, ki benne bízott.

Telefon

Különös egy állat ez a telefon.

Mindenféle butaságba belefon.

Örökké csak ingerülten magyaráz,

néha rám szól: „Szépen kérlek, ne pofázz!”

Egy napon

veszem majd a kalapom,

és szó nélkül ott hagyom.

Zokoghat a telefon.

Társkereső

Itt szalad egy hídpillér.

Keresi a társát.

Folyó bácsi szólítgatja

Patak unokáját.

Vele gurul Fillér úrfi.

Haj! Forintra vágyik.

A pici kis Ágyláb pedig

igyekszik az ágyig.

Eközben a Rádió

(nagyszerű hírszállító)

elsuttogja csendesen:

„Házastárs kell énnekem,

mert a hűtlen Tévém,

látható a képén,

kikezdett a Videóval

a múltkori hétvégén.”

Csiga-dal

Milyen csoda ez a csiga!

Nincsen benne semmi hiba.

Szájában egy öreg pipa,

öreg pipa, nem vén pipa,

sőt, éppenhogy jól szelel:

pont annyira, ahogy kell.

Szóval, ez a csigabiga

pipával megy a buliba,

oda is érne,

hogyha el nem késne.

Nem baj!

Odaér a jövő hétre!