A legtermékenyebb magyar írót mutatom be nektek, aki eddigi élete során közel ötszáz könyvet írt. Élete és könyvei számtalan kalandot tartalmaznak. Ne csodálkozz, ha Nemere István mosolyog rád egy dél-kóreai folyóirat címlapjáról vagy ha Teheránban perzse nyelven olvassák a regényét. Csupán külföldön legalább egymillió példányban jelent meg könyve – tizennény országban – tizenkét nyelven – mindezideig.
Első fejszámolás alapján merem állítani, hogy több mint harminc írói álnevet használ (beleértve női neveket is), így ha vásárolsz egy könyvet, és egy titokzatos angol, orosz vagy egyéb nyelvű szerzőt vélsz rajta felfedezni, gondolj arra, aha, elképzelhető, hogy ezt is NEMERE ISTVÁN írta???
Ha izgalmas a könyv, és nem bírod letenni, erről álmodsz, ezt olvasod a villamoson, az ágyban, a kerti székben, a suliban lyukas órák alatt, akkor tuti, hogy azt a könyvet NEMERE ISTVÁN írta.

Hol született, hol nevelkedett fel – költöztek-e gyermekkora során s ha igen, milyen emlékeket hagyott ez Önben?

Pécsett születtem, még a háború alatt, 1944 novemberében. Körülbelül két évig még abban a városban éltünk, de hát azokra az évekre nem nagyon emlékszem. Utána sokat költöztünk, a negyvenes évek végén, ötvenesek elején az apám falusi orvos volt („körzeti” akkor, ma „családorvosnak” nevezik) és több megyében, kis falvakban éltünk. Nemegyszer költöztünk emiatt, de ez engem akkor nem zavart. Az általános iskola első évét két megye három helyiségében (Somogy és Veszprém, konkrétan Balatonendréden, Tihanyban, és Veszprémben) jártam ki.

Járt-e óvodába, vannak-e ebből a törpe korból homályos emlékei?

Óvodába összesen három napig jártam. Nem éreztem jól magamat, a nyájszellem azóta is kísért, nem szeretek sehová tartozni, kerülöm a nagyobb érdekcsoportokat, szövetségeket, pártoknak sem voltam soha tagja. Emlékszem: a falusi óvodából a harmadik napon délben hazatotyogtam és bejelentettem szüleimnek, hogy kész, vége, ennyi volt, soha többé nem akarok odamenni. Nagyon felvilágosultak voltak, vagy egyszerűen csak megértettek engem? – mert tényleg nem kellett többé odajárnom, attól a naptól az óvoda szóba sem került. Később ezt a trükköt próbáltam az iskolával is megismételni, de valami okból – miért? Ki tudja..! – nem ment, oda minden nap el kellett mennem, és így történt ez tizenkét éven keresztül.

Milyen volt az általános iskola, szeretett tanulni, hat ökörrel sem lehetett Önt odahúzni? Volt kedvenc és utált tantárgy? Talán a barátokért érte meg suliba járni?

A sulis életet utáltam. Nekem a nyolc év általános és négy év gimnázium egy kínszenvedés volt. Utáltam minden iskolát, kötöttséget, próbáltam alóluk kibújni, kevés sikerrel, annál több botránnyal, iskolába behívatott szülők haragjával, tanárokkal való konfliktusokkal. Utáltam a fizikát, matematikát, később az oroszt, szerettem a magyart, a történelmet és mindenek fölött a földrajzot. Mai legjobb barátomat is a gimnáziumban ismertem meg, kishíján ötven éve tart a barátság és most is többször találkozunk minden évben.

Mik voltak a hobbijai gyermekként? Focizott, horgászott, énekelt a kórusban? Mi volt a kedvenc étele? Szeretette-e a zenét?

Egyedüli gyermek voltam, ritkán mentem el focizni a többiekkel, és mivel szemüveges is lettem hamarosan, hát a sportok, verekedések nem nekem valók voltak. Szerettem gyalogolni, különösen nyáron a Balaton mellett (egész gyermekkorom Tihany, a félsziget, a víz jegyében telt el). Hobbim, ha lehet így nevezni, először (és máig) az olvasás volt, később az írás is (11 éves koromtól). Kedvenc játékaim sakkfigurák voltak, a szobám ablakának párkányán egész hadseregeket vonultattam fel, nagy csaták és más események zajlottak ott. A kedvenc ételem akkoriban a bableves és a mákostészta volt. A zene más kérdés, én már olyan régen voltam gyerek, amikor sem a rock, sem annak különféle irányzatai sem léteztek még, a velem egykorú gyerekek ritkán hallgattak zenét, és legtöbbjük nem is látott közelről még gitárt sem. Hát nem volt kedvenc zeném.

Mit válaszolt akkoriban a mi leszel, ha nagy leszel kérdésre?

Akkoriban jóideig mozdonyvezető, később gépészmérnök akartam – akartunk – lenni. Hogy ez utóbbi voltaképpen mivel foglalkozik, nem tudtuk, de mert jól hangzott, hát minden második gyerek gépészmérnöki jövőről álmodott…

Mi jött az általános után? Hol tanult tovább és mi minden kötötte le a figyelmét kamaszként a nagyvilágból?

Mivel sem én, sem a szüleim nem tudták eldönteni, mi legyen belőlem, humán gimnáziumba adtak, latin nyelvre (ezt tanultam és rengeteg hasznát látom azóta is), és orosz nyelvre (amit nem tanultam, pedig annak is sok hasznát láttam volna később…) Voltak terveim, már sejtettem, hogy író leszek, bár végül is ez csak 25 éves koromban dőlt el végleg. Az iskolában és számos munkahelyemen – tizennyolc „szakmám” volt, azaz inkább munkahelyem, mielőtt szabadúszó író lettem – már kémlelve figyeltem a világot. Tizennégy évesen már nagyon figyelmesen néztem mindent, hogy majd leírhassam a tájakat, időjárást, embereket, állatokat, tárgyakat. De nem jegyzetelgettem titokban, hanem cikkeket írtam a helyi újságba, sok verset (ezek pocsék versek voltak, egy sincs meg belőlük, és nem véletlenül) és már írtam „regényeket” is, persze akkoriban még azok sem voltak jók.

Hogyan indult a nagybetűs élet? Mikor jelent meg az első könyve?

Megjártam egy házassággal Lengyelországot, ott is írtam, novellákat és műfordításokat küldtem haza, ezek Magyarországon megjelentek, ezért amikor 1972-ben hazatértem onnan, előbb fordítónak jelentkeztem több kiadónál is, aztán amikor már „kerítésen belül” voltam és ismertem, akiket kell, kezdtem hozni regényeket is. Az első végül is harminc éves koromban, 1964-ben jelent meg, egy krimi volt.

Tehát a sulik elvégzése után rögtön irodalommal kezdett el foglalkozni? Mikor ért véget egyáltalán a sulis élet? Volt még egyetem, továbbképzés?

Az egyetem igazából nem az volt, mert csak három évig tartott és munka mellett jártam oda – csupán főiskolai képesítést adott könyvtár-informatika szakon, ezért aztán a diploma megszerzése után tovább dolgoztam mindenféle helyeken. Voltam gyári segédmunkás, bolti eladó, térképész-földmérő, mentőápoló, könyvtáros, sajtótitkár stb. 1980 januárjától nem volt munkahelyem, azóta csak az írásból élek.

Gyermekeknek is írt könyveket? Mit gondolt, felváltja egyszer a könyv létjogosultságát a számítógép, az igazi könyvtárakat az elektronikus könyvtár? Értékes marad-e könyv a jövőben vagy elég lesz talán, ha megkapunk mindent letölthető formában, moziképernyőn, televízióban?

Mindig is fontosnak tartottam, hogy a gyerekeknek is írjak könyveket – már a harmadik művem is ifjúsági regény volt, még a hetvenes évek végén, és azóta is sok ilyent írtam. Manapság már történelmi regényeket is írok a fiataloknak. Volt köztük kettő is, amit megfilmesítettek. Természetesen azt vallom, hogy sem az internet, sem a számítógép nem adhat elég információt. Amit az emberek pár ezer év alatt könyvekbe írtak, annak ma még a töredéke sem került át a számítógépes rendszerekbe. Ami igazán fontos lehet a gyerekek és felnőttek számára, az mind még ma is könyvekben található. Már csak azért is fontos ez, mert látni egy történetet filmen és olvasni azt egy könyvben – messze nem ugyanaz. Mindegyik másféle képességeket kíván és másféle örömöket ad. Aki tévézik és mozizik csupán, vagy csak a „neten lóg” és egy számítógép képernyőjét bámulja, nem is sejti, milyen sok dologról marad le. Az olvasásban benne vagyunk mi magunk, olvasók is, nélkülünk, a fantáziánk nélkül nem alakulna ki a történet, minden olvasó számos ajándékot kap a könyvektől, íróktól.

Mikor volt először szerelmes? Volt rózsaszál, illatos levélke?

Azt hiszem, tizennégy évesen voltam először szerelmes – vagy azt hittem. Hogy tényleg az volt-e, sohasem derült ki. Rózsaszál és illatos levélke nem volt, azok már nem azok az idők voltak, de volt kézenfogva andalgás és voltak nagy csalódások.

Volt-e felejthetetlen csínytevése gyerkőckorában? Rosszalkodott-e vagy két lábon járó angyal volt?

Akkoriban életünk tekintélyes részét az iskolában töltöttük, hiszen mi szombaton is odajártunk és naponta sokszor nem hat, hanem több óránk volt, ráment majdnem az egész napunk (érettségizni hat tárgyból volt kötelező!). Ezért a csínyek javarésze sem otthon, hanem az iskolában történt. Valami viharosan nagy dolgok nem történhettek, mert nem emlékszem ilyenekre – otthon meg egyedüli gyerekként inkább olvastam. Az iskolákban rossz magaviseletű gyerek voltam, egyre rosszabbul is tanultam (érettségi előtt három tárgyból meg is buktam!) – otthon viszont csöndes, jó gyerek, aki sokat olvasott, biciklizett, vagy ment bele a világba gyalog, amerre látott, és persze közben folyton máson járt az esze, töprengett. Nyaranta meg tizenöt éves korától dolgozott erdészetben, strandi mentőcsónakosként, gyárban.

Mit üzen a gyermekeknek?

Csak egyetlen üzenetem van minden gyereknek: olvassatok..! Mert bizony, aki nem olvas, az sem beszélni nem fog tudni rendesen, nem lesz szókincse, de nem is fogja ismerni a világot. Aki csak számítógépes játékokra pazarolja az idejét és energiáját, vagy csupán internetezik, kimarad a legjobb dolgokból, amiket a könyvek, és csak azok adhatnak nekünk.

Nemere István tényleg szerepelt kóreai újság címoldalán.
Ha mindent tudni szeretnél róla, kukkantsd meg a honlapját.
www.nemere.hu