Nagy Bandó Andrást az ország humoristájának ismerjük, mi – aprók és nagyok. Hogy a versei gyöngyökként gurulnak elő a könyvekből, tudjátok-e? Hogy a színházban neki is szólt a taps, amikor véget ért a drámai előadás, tudjátok-e? Hogy a verseken kívül számos értékes írásával szólít meg bennünket és tükröt csiszol a lelkünkből, tudjátok-e? Hogy a fa életre kel a keze között, s emberré, madárrá, táltossá vagy akár őslénnyé válik, tudjátok-e?
Finomakat főz, a fotóira bűvös világ és sejtelmes hangulat kerül, a grafikáiról meg mi tekintünk vissza – önmagunkra.
Ez Nagy Bandó András, akinek szívében, lelkében lángra lobbannak a népdalok (is). Bármit érint, alkot, közvetít, készít – önmagát adja hozzá.
A hópehely gyönyörű, de ha a hóból hószobrokat készít és templomot emel az udvar közepén, akkor a hótakaróhoz is önmagát adja és ettől ő is s a világ is csak gazdagabb lehet.

Hol születtél, hol nevelkedtél fel?
Szegedtől tíz kilométerre, Makó felé tartva, a Marostól nem messze, Deszken.

Jártál-e oviba, bölcsibe, vannak-e ebből a törpekorból emlékeid?
Bölcsibe nem jártam, óvodába igen, és a kötelező alvásokon, a jó ebédeken, az udvari játszadozásokon, és a dadusokon és óvónéniken kívül nem sok mindenre emlékszem: Marika néni, Bözsi néni és Boris néni bennem maradtak halhatatlanok. Az óvoda előttem van, látom a házat, a termet, a poros udvarát, és megelevenednek kis társaim is, de más élő emlékem nincs. Az iskolába indulás napja az első konkrét emlékem, kis táskámban egy irkával és egy kihegyezett ceruzával.

Szerettél iskolába járni? Volt kedvenc és utált tantárgyad?

Az iskola volt az első lépcsőfok, örültem, hogy fölléphettem rá. Minden érdekelt, az összes tantárgyat szerettem, mert tudtam, hogy csak akkor okosodhatok, ha befogadom az egész világot. Nyolcadik osztályig bezárólag végig kitűnő volt a bizonyítványom.

Mit válaszoltál akkoriban a „Mi leszel, ha nagy leszel?” kérdésre?

Azt, hogy színész. És mivel ezen mindig nevetgéltek, gondolhattam volna, hogy nem is az leszek, hanem humorista, de akkoriban ezt a szót és pályát még nem ismertem, nem is hallottam róla. És való igaz: verset mondtam, szavalóversenyeket nyertem, sőt játszottam is az iskolai színjátszó körben, nagy sikerrel. Bennem akkoriban már rég eldőlt, hogy pódiumon „végzem”. Tudtam, ismertem a sorsomat, de ha kimondtam volna, kinevetnek.

Mik voltak a hobbijaid, mi volt a kedvenc játékod?
Az utcabeli srácokkal fociztunk, hol a ház előtti gyöpön, hol a Kisepresben. És persze csúzlikat eszkábáltunk össze, verebekre vadásztunk. Egy ideig bélyeget is gyűjtöttem, egy utcabéli nagyobb fiú ösztönzésére, de aztán ez elmaradozott. Mivel jól rajzoltam, még ruhákat is terveztem a lányok papírbabáihoz. Ilyeneket ma (azt hiszem) nem is csinálnak, pedig a babákra rakható, kis füllel rájuk hajtható ruhák változatossága jó játék lehetne a mai lányok számára is. Néha verseket írtam, hol nemzeti érzelmekkel töltöttet (Petőfi hatására), hol szerelmeset (Ili hatására.)

Szerettél olvasni, zenét hallgatni, rajzolni?
Az olvasást azért nem említettem a hobbik között, mert mindig is több volt annál, akkoriban is. Könyvtárba jártam, és amit ajánlott a könyvtáros néni, mind elolvastam, sőt annál is többet! Mivel nem volt pénzünk könyvekre, ez volt a legjobb megoldás, ma is ezt ajánlom a szegényebb gyerekeknek. Zenét nem hallgattam, mert csak egy falra akasztható néprádiónk volt, és a szüleimet idegesítette a komolyzene. Középiskolás koromban futottam össze Liszt 2. Magyar rapszódiájával, és avval el is dőlt minden, azóta többszörösen bepótoltam a gyermekkori kényszerű mulasztást. Nagy zenehallgató vagyok, most is Mozart hallgatása közben írom a válaszaimat.

Sportoltál, jártál önképző körbe?
A focin kívül sok mindenre nem volt lehetőségem az iskolánkban, bár a kézilabdázás akkoriban indult be, például nálunk is, és abban is részt vettem. Középiskolás éveimtől ezt is pótoltam: birkózó lettem, országos versenyeket nyertem meg, és a magyar bajnokságban 3. helyen végeztem csapatommal, a Szegedi Vasutassal. Az iskolánkban az atlétikát is kipróbáltam, középtávú futóként beváltam. Később tízszer futottam le a maratoni távot, még Bécsben és New Yorkban is rajthoz álltam. Középiskolásként irodalmi színpadok tagjaként is játszottam, és ez kitartott vagy 15 éven át. Ebből kiválva indultam el önálló előadóművészként, írtam és adtam elő önálló estjeimet, s lettem győztese 1982-ben a Magyar Rádió 2. Humorfesztiváljának.

Rosszalkodtál is néhanap, van felejthetetlen csínytevés fiatalkorodból?

Jó gyerek voltam, így emlékszem, és nem is lehettem más: anyám elvárta, hogy elvégezzem az otthoni (rám eső) munkákat, és amíg ezekkel nem voltam készen, nem mehettem el játszani. Anyám jól nevelt, így hát nem lehettem más, mint jó. A gyermekcsínyek mindennaposak voltak, de nem rossz gyerek az, aki belekeveredik ilyenekbe, én sem voltam az.

Hogyan alakult a pályafutásod? Mivel foglalkoztál a sulik elvégzése után?
Mindent kipróbáltam, és sok mindenben megmutattam magam. Ez azóta is így van. Humorista pályám során egyebeket is tettem: fotóztam, és kiállításaim is voltak. Faragtam szobrokat (fából), s ezek is kiállításra kerültek. Grafikáim is vannak, egyelőre nem állítom ki őket. Az utóbbi években főként gyermekeknek (és szüleiknek) szóló verseket írok (köteteimet én illusztrálom), immár négy kötetben lelhetők föl: Madarak tolláról, Fából vasparipát, Gyöngykaláris és Szappanbuborék. Verseim tankönyvekbe kerültek, és sokan énekelték föl CD-re is, köztük például a Szélkiáltó együttes Pécsről, és Halász Jutka. A Sosemvolt Toscana című regényemet a 2006-ban írtam meg, és jelenleg is több könyvön dolgozom. (Lásd www.bando.hu)

Mi üzensz a gyerekeknek?

Elsőre az ugrik be, hogy olvasásra bíztassam őket, és mégis mellé jön az is, hogy játszatok sokat! Ismerjétek meg egymást, de – mivel a játék rólatok is szól –, ismerjétek meg magatokat! A jellemeteket. Hogy tudjatok bánni magatokkal. Azt is üzenem, hogy soha nem lesz annyi szabadidőtök, magatokra fordítható időtök, mint gyermekkorotokban, ezért kell kihasználni olvasásra, szellemi gazdagodásra. A felnőtt korral járó elfoglaltságok, a munka, a családotok fönntartása megeszi az időtöket, és többször fogjátok visszasírni a hajdanvolt (elszalasztott) szabad órákat, napokat. Olvassatok verseket! Hangosan! Ismerjetek meg minél több szép szót! És használjátok azokat, beszédben és írott formában! Használjátok szépen és kimerítően az anyanyelveteket! A nyelv a hazánk, a körülhatárolhatatlan haza, mely minden egyes szóval bővíthető. És persze szeressétek szüleiteket, nagyszüleiteket, nagy szükségük van rá. Egyszer majd emlegetni fogjátok őket. Belőlük táplálkoztok most is, nélkülük szegényebbek és elesettebbek lesztek.

NAGY BANDÓ ANDRÁS ÉS LÁNYA, NATÁLIA