Pergően ír, izgalmasan, lenyűgözően.
Verseket, novellákat, sőt, a Forma 1 világában olyan vérpezsdítően ír a nagy futamokról, hogy beleborzongunk.
A verseiben, akár a mezőn, szinte suhanunk... Spenót és Papucs mesekönyve pedig újra elrepít bennünket a gyerekkorba, a kalandok fantasztikus világába. Ez a csodálatos mesekönyv nemrég jelent meg, a www.bando.hu weboldalon többet is olvashattok róla, s itt akár meg is rendelhetitek.

Hol született, hol nőtt fel: városon, vidéken, panelben, kertes házban – mik az első emlékei apró gyermekkorából?
Pécsett születtem, amikor a szüleim még apám szüleinél éltek, hat éven át, ami nem volt minden szempontból jó. De a ház szép volt, nagy, tágas Pécs belvárosában. A terasz tele volt virágokkal, és volt egy kis kert is, ahol fügebokor nőtt, és hintázni is lehetett. Mindig galambbúgás hallatszott, nekem ez maradt meg az idill hangjának. Anyám szülei Szekszárdon laktak, őket is gyakran meglátogattuk. Az a lakás, illetve házsor is nagyon élénken él bennem. Téglával kirakott udvara volt, a házzal szemben sufnisor, aminek farácsos ajtajia voltak. Odabent olajszag, mert olajjal fűtöttek. Az udvaron nagyapám kaktuszai sorakoztak, amibe egyszer bele is estem, háttal, nem volt épp kellemes.

Költöztek a gyermekkora során, nehéz szívvel hagyta el a szülői házat? A barátokat? Közel éltek a nagyszülőkhöz? Sokszor vigyáztak Önre a nagyszülei pici korában?
Sok időt töltöttem gyerekként kórházban, mindösszesen 2 évet is talán, míg iskolába nem mentem. Ez mindent meghatározott, sokszor nem is nagyon tudtam, mi történik a családdal, mert bent voltam az ortopédiai osztályon, egyik műtét után vártam a másikat. Ezt a "nagyszülői házat" a családom 4 éves koromban hagyta ott, amikor apámék egy uránvárosi panelt szereztek, kétszobásat. Nagy érzéseim nincsenek ezzel a lakóhellyel kapcsolatban, bár itt is sok fontos és érdekes dolog történt, többek között az, hogy 1972 nyarán egy betörő járt nálunk, és mi szobánk erkélyajtaján, a gyerekszobán át járt-kelt a lakásban. A nagyszülők oly sokat nem vigyáztak rám, mivel nagypapám meghalt, amikor 5 éves voltam (még a klinikán), a szekszárdiak meg messze voltak. Felvigyázó nénit vettek fel mellém.

Járt-e oviba, emlékszik-e még az ovis jelére?

Az említett klinikai események miatt nem jártam rendes óvodába. Egy időben, amikor hosszabb időt töltöttem otthon, egy német óvoda nevű helyre jártam, de hogy jelem volt-e arra a rövidke időre, nem emlékszem. Egy nagy terem van a szemem előtt, ahol nagyon sok gyerek van. Érzelmi viszonyulásom ehhez a helyhez sem különösebben erős. Az biztos, anyukám, aki egy kamarakórusban énekelt, a hétvégéken ugyanebben az épületbe járt próbára, és néha én is vele mentem (vitt). Ilyenkor átmehettem az óvodába, ami üres volt és csöndes. Minden játék az "enyém" volt. Ez különös érzéssel töltött el.

Mik voltak a kedvenc játékai? Kedvenc könyve és meséje? Kedvenc étele?
Volt egy kedves macim, a Pici Maci, ma is megvan, egy évvel ifjabb, mint én… De persze szerettem az autókat, matchboxokat, amik akkoriban nagy kincsnek számítottak. Ami a meséket illeti, anyukám mesélt nekünk legtöbbször. Nagyon izgatott minket az öcsémmel a Toldi története, amit persze csak prózában mondott el, de a malomkő hajítás, és aztán amikor a nádasban Toldi elbánik a farkasokkal végtelen izgalomban tartott bennünket, ahányszor csak hallottuk. Kedvenc étel…? Húst hússal. Leves, főzelék nagyon nehezen ment, sokszor fenyegettek, ha nem eszem meg a levest, husit sem kapok.

Milyen volt az általános suli – volt kedvelt és utált tantárgy? Mik voltak akkoriban a hobbijai?
Az iskolával alapvetően nem volt bajom, csak annyi, mint a „kinti” életben addig is. Rosszalkodtam, igyekeztem felhívni magamra a figyelmet. Jól ment a számtan, már ezen az elemi szinten, összeadás-kivonás. Az írást nem szerettem, mert még töltőtollal írtunk és én balkezes vagyok, úgyhogy mindig összemaszáltam, amit leírtam, és kezdhettem újra elölről. Igazi hobbim nem volt; kicsit gyűjtöttem bélyeget, kártyanaptárt, ilyesmit. Akkoriban az divat volt, gyűjtögetni.

Mit válaszolt a mi leszel, ha nagy leszel kérdésre?
Biztos mondtam, hogy orvos, mint apám volt. Mint ahogyan mondtam, hogy bogárhátú Volkswagenem lesz, mert neki is az volt. Aztán 5. osztályban tetszett a gondolat, hogy régész leszek, kaptam is egy vaskos könyvet, aminek az volt a címe: Sírok, csontok, emberek. Ám alapvetően fogalmam sem volt róla, mi leszek. Amikor elkezdtem nézni a Forma-1-es versenyeket, egyre jobban belelovalltam magam ebbe a sportba, akkor már mondogattam, hogy majd Forma-1-es tudósító leszek, aminek persze semmi realitása nem volt a ’70-es években.

Milyen volt a középsuli? Szeretett tanulni? Álmodozó vagy lázadó típus volt? Szót fogadott a szüleinek vagy kamaszként borsot tört az orruk alá?
Igazán tanulni sosem szerettem. Voltak tárgyak, például a nyelvek, amik „ragadtak” rám, a többi meg nem is érdekelt. A Pannonhalmi Bencés Gimnáziumba jártam, és alapvetően jól elvoltam. Nagy lázadások nem történtek, ellenkezések igen. Azáltal, hogy 14 éves koromtól nem laktam otthon, nehéz megítélni, mennyi borsot törtem a szüleim orra alá azzal, hogy azért volt rám panasz elég, ha eljöttek Pannonhalmára, igyekeztem is úgy terelgetni őket a labirintusszerű épületegyüttesben, hogy ne találkozzunk egyetlen atyával, tanárral sem, de többnyire ez nem sikerült.

Milyen volt aztán a nagybetűs élet? Hogyan lett Önből író? Mi a polgári foglalkozása?

Írni is Pannonhalmán kezdtem el, verseket. A 3. osztály második félévében már nagyon ez volt az irány: humán tárgyak, irodalom, nyelvek. Érettségi után két évet dolgoztam, előbb a Rába Vagongyárban, Győrött mint műszaki fordító, aztán a Városi Könyvtárban. Közben már ifjú költőnek tudhattam magamat, mert megjelentek első verseim a Műhely című lapban, és a győri irodalmáról nagy szeretettel fogadtak b maguk közé. 1985-ben kerültem vissza Pécsre, amikor elkezdtem az egyetem magyar-művészettudomány szakára járni. Ez nyilván markáns váltást jelentett a győri mindennapokhoz képest, sok érdekes, értékes emberrel találkoztam itt is tanárok és hallgatók révén egyaránt. Az utolsó egyetemi évemben, tehát 1991-ben jelent első verseskötetem, a Szombat délután, a legendás Cserépfalvi Kiadónál. 1992-ben már prózákat is írtam, az első prózakötetem 1994-ben látott napvilágot Meddig él egy fénykép? címmel. Amúgy főfoglalkozásból is írok, a Dunántúli Napló kulturális rovatában dolgozom majdnem két évtizede.

Hogyan születik meg egy könyv? Hogyan születik meg egy novella, regény, egy történet Önben?

Apró történetforgácsok gyülekeznek bennem, amiket raktározok, dédelgetek – vagy éppen azonnal megírok. Nyilván, egy hosszabb írás, egy elbeszélés, regény napok, hetek, hónapok munkája. De akkor meg az bennük a jó, hogy benne élhetek egy magam teremtette, ismerős és mégis ismeretlen világban, aminek a története majdnem „bármerre” kanyarodhat, függ is tőlem meg nem is. Jó ilyenkor írni, és az effektív írások közti szünetekben is töprengeni, figyelni arra, ami írásként zajlik bennem és körülöttem, hiszen élni kell, és lehet, hogy egy délelőtti írásadag után délután látok-hallok-élek meg olyasmit, ami apró motívumként továbbviszi az egészet. Szerencsére, mindenkinek az élete történetekből áll, még azé is, aki erre sosem gondolna, csak oda kell rá figyelni.

Mit üzen a gyermekeknek?

Örüljenek, hogy gyerekek, most történik velük minden, a többi csak folytatás!