Van az úgy, hogy nem csak azok az emberek igazán érdekesek, akiket bemutatnak nekünk a televízióban, rádióban és az újságokban, hanem azok is, akik bemutatják őket. Akik hajlandóak a világ másik szegletében megbúvó értékeket és kincseket is felkutatni – s ha csak rövid időre is, de bemutatják nekünk, tudatják velünk, hogy ezek az értékek léteznek, csillognak: igaz vagy hamis fénnyel. Mert a jó riporter erre is fényt derít.

Frei Tamás otthonosan mozog a média világában, egy ideig a Magyar Rádió külpolitikai részlegének szerkesztőriportere, de dolgozott Bernben is, a Svájci Rádiónál. Aztán jött a 168 óra című műsor, majd a Daniubius német nyelvű adásának lett hírszerkesztője. A Magyar Televízióban először az Egyenleg, majd a Nap TV műsorvezetője. S amit egy ország (sőt, a határokon túl élő magyar ember is) ismer: a Dosszié, illetve a Frei-Dosszié, nemkülönben A Riporter: Frei Tamás című műsorok, melyekkel értékeket közvetít és teremt. (Nem minden népszerű programról mondható el ugyanez, mégis kitartóan sugározzák és az emberek kitartóan nézik. De mint mindenben, a médiában is van jó és rossz műsor, színvonalas és pocsék tartalom, s mi jó ember módjára vevők vagyunk mindenre: jóra, rosszra egyaránt.)

Szerencse, hogy vannak köztünk lámpások, olyan nyitott emberek, akik útra kelve is hajlandóak bemutatni nekünk a világot, akik megnyitják előttünk az ajtókat, bővítik az ismereteinket. Akik elkalauzolnak bennünket a varázslatos, fényűző, máskor meg nyomorúságos vagy éppen kegyetlen, ám nagyon is létező helyekre.

Hol született, hol nevelkedett fel, költözött-e gyermekkora során, vannak-e ilyen jellegű emlékei?
És még egy fontos kérdés: van testvére?
Pécsett születtem, ott nőttem fel! Volt hétvégi házunk Orfűn, ott laktunk mindig nyáron, na ez a jellegű költözés maradt meg bennem. Nyár elején kiköltöztünk, néha még onnét jöttem vissza egy-két napra suliba is, aztán kezdődött a vakáció, s mi ott voltunk egész nyáron. Tizennyolc éves koromban visszaköltöztünk Budapestre, ugyanis a család eredendően budapesti, innét még azonban visszajártam a pécsi Nagy Lajos Gimnáziumba, mert nem akartam már iskolát cserélni.
A másik kérdésére a válaszom: van egy testvérem, 14 hónappal idősebb, mint én, Zsoltnak hívják, asztrofizikus, rendkívül tehetséges. Mindig jól tanult, világ-diákolimpiát nyert fizikából, ösztöndíjakat kapott, majd elment Amerikába tanulni egyetemre (később én is követtem őt).
Philadelphiában tanított egy ideig asztrofizikát, majd egyetemi tanári állást kapott az Eötvös Lóránt Tudomány Egyetemen és tíz év után visszajött Magyarországra. Büszke vagyok rá, dolgozott a NASA néhány projektjében is. Készített egy galaxiskatalógust. Ezzel a szenvedélyével engem is megfertőzött, van is egy komoly teleszkópom, a Hold krátereit is tanulmányozhatom rajta.

Oriana Fallaci újságírónő írt egy gyönyörű könyvet a Nasa Űrkutató Központban készített interjúi kapcsán és az ott szerzett információi alapján. A címe: Ha meghal a Nap. Amikor ezt a könyvet olvastam tizenhét-tizennyolc évesen, lenyűgözött az űrkutatás, a világmindenség titka.

Az említett hölgy az egyik kedvenc íróm. Nemrég halt meg Oriana Fallaci. Sok könyvét olvastam, különlegesek.

Visszatérve az Ön törpekorára, járt-e oviba, mire emlékszik ebből az időkből?
Német óvodába jártam Pécsen, de csak délig és tudatosan németbe, ugyanis a héten egyszer-egyszer magyarul, egyszer-egyszer németül beszéltek velünk, s ez nagyon hasznos volt, a szüleim pedig már akkor fontosnak tartották az idegen nyelvek tanulását, szerintünk minden egyes plusz nyelv elsajátítása ajándék. A mamám egyébként sokáig otthon volt velünk, tényleg csak pár órára mentünk az oviba, hosszú évekig ő foglalkozott velünk, s ez is nagyon fontos volt, ezt az ember később méri csak fel, szülőként. Az óvoda egyébként hiába volt számomra csak félnapos, az megmaradt bennem, hogy rettenetesen szigorú módszerek alapján működött, hátratett kézzel ültünk pedánsan, jól nevelten, kemény rezsim volt.

Aztán jött az általános suli, szintén Pécsen, ugye?
Igen-igen, ami érdekes, hogy ott is az elején tanultam németül, aztán viszont elment a tanító néni, lanyhult a német nyelvtudásom, sokat felejtettem. Akkor a papám előszedett egy magnószalagot, amit még óvodás koromban készített. A felvételen ő beszélgetett velem németül és emlékeztetett rá, hogy egykor milyen jól tudtam németül. Így ösztönzött szorgalmas tanulásra. A papám egyébként mérnök, így érthetően a reál világgal „ostorozott”, én nem is voltam rossz ezen a területen, jártam például matek versenyekre, csak éppen nem szerettem, nem vonzott a reál tantárgyak világa. A humán dolgok annál inkább.

Hogyan folytatódott az élete a középsuliban?
Gimnáziumba jártam, volt egy fantasztikus történelem tanárom, és ő „vezetett be” a régmúlt korok világába, a régészeti könyvek, történetek lenyűgöztek, magukkal ragadtak. A mamámmal vagyok e téren rokonlélek, ő is a könyvek világában nőtt fel, s mindvégig gondosan gyűjtögetett és olvasott. Pici koromból is arra emlékszem egyébként, hogy nálunk mindig a padlótól a plafonig sorakoztak a könyvek a polcokon. A mamám a szocializmus idején osztályidegennek számított, múltja nem igazán passzolt az akkori rezsim képébe. A mamám mindig arra nevelt minket, hogy sokat olvassunk.

Mik voltak gyerekként a hobbijai, kedvenc meséi, kedvenc ételei?
Imádtam a rajzfilmeket, a Lúdas Matyit legalább húszszor láttam, olyan gyönyörűen megrajzolt mese. Persze, A Tenkes kapitánya, a Mézga család, a Hahó, Öcsi vagy az Öreg bánya titka is kedvencem volt, mint abban a korban szinte mindenkinek. Emlékszem a karácsonyokra például, amikor esténként mindig ezeket a filmeket néztük, miközben a papám trükkösen bejelentette, hogy elugrik boltba. Nekünk fel sem tűnt, hogy aznap nincs is nyitva a bolt… Olyan jól csinálta a karácsonyfa állítás álcázását, hogy a hűtőből bepakolt a bevásárlószatyorba és a film vége felé „visszaérkezve” megmutatta, hogy „mit vett” a boltban. Hosszú évekig sikeresen „félrevezettet” minket, az osztályban az utolsók között voltam, akinek leesett a „tantusz”, hogy Karácsonykor kitől is kapjuk az ajándékot!
Egyébként Pécsen volt a Pannónia Rajzfilmstúdió egyik központja, jártam is rajzfilmkészítő szakkörbe, végül kikötöttem a stúdióban, sokáig a rajzolással voltam elfoglalva.
De sportoltam is intenzíven. Annyira benne volt azonban a fantáziámban a rajzfilmek világa, hogy a tankönyveim sarkaiba is mozgóképeket gyártottam, minden mozdulatot lerajzoltam, majd ha pörgettem az oldalakat, a figura mozogni kezdett.
Kedvenc ételeim a főzelékek voltak és maradtak is. Tizennyolc évesen mentem ki külföldre tanulni, s mindig, amikor hazajöttem, a mamám megkérdezte, mit főzzek kisfiam? Mondtam neki mindig, amihez kedve van, de azért a kapros tökfőzelék a legjobb!!!

A sportról jut eszembe, azt is versenyszerűen végezte?
Teniszeztem, a mai napig játszom, amikor az időm engedi. Egyébként a mamám és a papám is teniszezett és most már a gyerekeim is játszanak. Teniszes család vagyunk….
Évekig versenyeztem, ifiként a válogatott keretbe is meghívtak edzeni, aztán a felnőtt első ligában, az NB-1-ben játszottam. Egyetemistaként megnyertem Amerikában Tenessee állam bajnokságát, de a moszkvai egyetemi kupát is „hazahoztam”!

Mit válaszolt akkoriban a mi leszel, ha nagy leszel kérdésre?
Természetesen azt, hogy régész. Egyiptom vonzott főleg. Sok könyvet olvastam a piramisokról, ásatásokról. De aztán részt vettem egy régészeti táborban és elment tőle a kedvem.. Elég unalmasnak találtam az ásatások mindennapjait, „kotorni” a földben, leporolni, letisztogatni a leleteket, csontmaradványokat... A valóság sokkal kevésbé volt izgalmas, mint a könyvek… Úgyhogy ezért „váltottam” és onnantól kezdve történész szerettem volna lenni, de aztán azt is túl száraznak találtam.. Mostanra viszont úgy tűnik megtaláltam azt ami számomra „mindig érdekes”, utazni, riportfilmeket készíteni. Szerencsés vagyok, mert azt csinálhatom, amit szeretek, amit izgalmasnak találok. Járom a világot, ebben benne van a történelem, a régészet, a humán-reál dolgok, mindenből van benne egy rész. A dolog ettől érdekes.

Mit üzen a gyermekeknek?

Azt, hogy legyenek szorgalmasak, becsüljék meg mindenüket, amijük van. Leginkább a lehetőségeiket! Járom a világot és sokszor rájövök, hogy mi a világnak nagyon szerencsés helyére születtünk., Nemrégiben például Afrikában, Malawiban voltam egy iskolában, ahol még pad sem volt. A gyerekek a földön ültek, lesimították a homokot és ágakkal írtak a porba.. Nálunk meg közben a gyerekeknek már az is problémát jelent, hogy csokoládé illatú a füzetük, pedig ők málnaillatút szerettek volna. Múltkor ültem a szülői értekezleten és az anyukák azon vitatkoztak indulatosan, hogy az írófüzet vonalazása hány milliméteres legyen…Szinte kiabáltak egymással, annyira döntő fontosságúnak érezték a kérdést, hogy a vonalak 10 vagy 12 milliméterre legyenek e egymástól. Én meg –mintha ott sem lettem volna- csak néztem ki az ablakon és Afrika járt a fejemben, a homokban írni tanuló mezítlábas gyerekek.. Hát én ezt szeretném megtanítani a saját gyerekeimnek, hogy hol is a helyünk? Hogy mi az, ami fontos és hogyan legyünk méltók az esélyeinkhez és a lehetőségeinkhez.. Leginkább azt hiszem szorgalommal!