Farnbauer Pétert a zenei világban sokféleképpen ismerik és elismerik: multiinstrumentalista, hangmérnök, zeneszerző. A magyarországi zenerajongók a Ghymes együttesben, a szlovákiai közönség az Elánban találkozhatott vele, s voltak idők, amikor ott zongorázott Richard Müller énekes mellett, illetve több hangszeren is játszott Peter Nagy énekes csapatában. Zenei stúdiójában sok együttes, énekes, számtalan műfajt művelő zenekar fordul(t) meg, s ő is így van ezzel: sokrétű zenei tudásának köszönhetően a művészvilág számos berkében megfordul(t).
Mindenütt maradandót alkot, mindenhez hozzátesz saját magából is annyit, hogy a végeredmény színvonalas és sikeres legyen. Farnbauer Péter a közeli földrajzi határok között meglehetősen régóta és sokszor cikázott, természetes számára, hogy éppúgy vastapssal fejezi ki rajongását és elismerését a magyar közönség, mint a cseh vagy a szlovák.
S hadd áruljam el nektek, ha nem is túl gyakran, de módjában állt már szinte az egész világ előtt bemutatni a zenei tudását.

Erénye: miközben megosztja másokkal az értékeit, a nagyvilág apró kincseit sem téveszti szem elől.
Ilyen talán számára Csutka manó is, akiről egy verset zenésített meg nemrégiben, amit ti is meghallgathattok a honlapunkon (Dalok, versek).

Hol születtél, hol nőttél fel, költöztetek-e a törpekorod során, kertes házban laktál, panelesben? Emlékszel még ezekre a pöttömévekre (néha álmaidban vagy sörözgetések közepette)?
Komáromban, pontosabban Révkomáromban születtem és 6 éves koromig kis családi házban éltünk nagy kerttel. Aztán az új felnyitható dunahíd miatt egy panelházas lakótelepre száműztek minket. Akkor bagót kaptunk érte és ma vagyont érne ez a telek a belvárosban, de ez egy másik történet. Nekem mint hat évesnek jól jött akkor ez a változás, hiszen az új lakótelepen rengeteg gyerek volt, a környéken pedig a későbbi években sok volt a bontás, építkezés, így a kinti játszási lehetőségek (főleg fiúknak) abszolút ideálisak voltak. Sok elhagyott házat, sőt, még egy kisebb üzemet is lerombolhattunk büntetlenül, megkönnyítve ezzel a buldózerek munkáját.

Gyerekkori emlékek? Talán mindenki hasonlóan van ezzel: van néhány jellegzetes momentum, ami úgy néha bevillan vagy családtagokkal emlegetjük, s ezáltal felfrissül és talán megmarad vénségünkre is. Például egyszer kaptunk valakitől 3 nyuszit. Kettőt megettünk, a harmadikat a bátyámmal megvédtük, hetekig szabadon szaladgált a kertben, míg meg nem betegedett s elpusztult. Szabályos temetést rendeztünk sírhanttal, fejfával, amin ez állt: „Itt nyugszik Farnbauer Nyuszi”.

Jártál bölcsibe, óvodába, mi volt az ovis jeled, mentél szívesen, nem kellett betörni, mint a kiscsikót?
Képzeld, oviba nem jártam. Nem járhattam, mert anyám még nem volt dolgozó nő és egy akkori rendelet alapján, csak a dolgozó nők gyerekeit vették fel. Ennek a hátrányát aztán az iskolakezdésnél éreztem is. Nagyon félénk, szinte gyáva elsős voltam. Egy jellegzetes élményem abból az időkből: elfogyott a krétánk, és a tanítónéni engem küldött át, hogy kérjek a másodikosoktól. Kimentem a folyosóra és ott pityeregtem, mert nem mertem bekopogni a szomszéd olytályba. Aztán mégis erőt vettem magamon, bokopogtam, és sírós hangon kinyögtem, miért jöttem. Naná, hogy napokig rajtam röhögtek, úgy az elsősök, mint a másodikosok. Hát ilyen voltam. Ma már egy kicsit bátrabb vagyok, de nem olyan sokkal ám.

Milyen volt az általános suli? Volt kedvenc és utált tantárgy? Volt lógás, mások orra alá borstörés?
A kezdeti betojiságot leszámítva nem voltam problémás diák. Sőt, már az általánosban bekapcsolódtam mindenféle versenyekbe (fizika, matematika, kémia). Talán csak a történelmet utáltam úgy igazán, de arról sem a tantárgy tehetett, hanem az iskola igazgatója, aki nagyon bigott és dogmatikus stílusban oktatott. Szó szerint követelte a saját mondatait, sokszor még a felcserélt szórendet sem tolerálta.
Ami viszon igazán izgalmassá tette azokat az éveket, az az 5. osztályban megalapított ALFA együttes volt. Villanyzongora – gitár – dob és két énekesnő felállásban és az úttörővezetőnk hathatós támogatásával egy éven belül még a szlovák televízió ifjúsági műsorába is bekerültünk. 1970-et írtunk ekkor. Még létezett a Beatles, igaz, már nem sokáig.

Mit válaszoltál akkoriban a mi leszel, ha nagy leszel kérdésre?

Nem tudom miért, de általános suliban végig orvos akartam lenni, aztán amikor megtudtam, hogy ott sokat kell biflázni, ami nekem nem ment, meggondoltam magam. Középsuliban már valami mérnöki – hangmérnöki pálya körvonalazódott a fejemben. Hangmérnökit Pesten szerettem volna tanulni, de a gimnázium akkori igazgatója ezt megakadályozta. Tette ezt annak ellenére, hogy az országos fizikai olimpiász eredményes versenyzője voltam. Hogy mi oka volt erre? Apám politikai magatartása. Tanárként, munkás származása ellenére sem volt hajlandó szocialista szellemben oktatni a diákokat.
Az említett igazgató már a bátyám továbbtanulását is megpróbálta megakadályozni 4 évvel korábban.

Mi volt a hobbid, kedvenc elfoglaltságod, könyved, ételed, zenéd, volt hangszered?
A hobbim szinte kezdetektől fogva a zene volt. A sportot nem vittem túlzásba, de azért atlétikai körzeti szintű versenyekre jártam. Elég jól futottam, ami hasznosnak is bizonyult, főleg, amikor a suliból hazafelé menet az idősebb gazfickók megkergettek. Sokat kerékpároztam, szenvedélyesen gyűjtöttem a Matchbox kisautókat. Meg is őriztem az egész gyűjteményt a fiaimnak, hogy ők aztán pár héten belül tönkretegyék.
Ételek? Úgy rémlik, mindenevő voltam. Akkor még nem lehetett úgy válogatni, mint azt sok mai gyerek teszi. Például az enyémek is. Azt ettük, ami az asztalon volt, nem volt kívánságműsor. És nem volt még Mc Donalds sem, legalábbis nálunk. A spenótot imádtam, a mócsingos hús viszont valahogy nem akart lecsúszni. Szerencsére apám szerette és szívesen átvállalta.

Mi jött aztán, kamaszszerelem, nyári szezonális brigádmunkák? Készültél a nagybetűs életre vagy a továbbtanulásról álmodoztál?
Gimiben a matek- és fizikaversenyek kötöttek le, szabadidőmben pedig a Hungym gimizenekar. Itt már saját számokat adtunk elő, jazzrockos stílussal is próbálkoztunk. Emlékszem, a vakációimat többnyire NDK-ban töltöttem, dolgoztam ott s németül tanultam. Családunknak jó kapcsolata volt a kelet-német diakónus misszióval és rajtuk keresztül kaptam munkalehetőséget öregotthonokban, egyházi kórházakban. Magatehetetlen 80 körüli néniket tetőtől talpig tisztába tenni 15 évesen, egy idegen országban nem volt egyszerű feladat. Remek edzőtábor volt. De emellett volt persze néhány reménytelen, s néhány kevésbé reménytelen szerelem is. A gimis versenyeredményeimnek köszönhetően aztán felvételi nélkül bekerültem a prágai Károly Egyetem matematika-fizika szakára, ami szintén nagy kihívást jelentett, hiszen a felvett diákok felének sikerült befejeznie kb. az egyetemet.
Úgy nézett ki, fizikus kutató leszek, de aztán mégis másképp alakult.
A sorkatonaságot megúszni úgy sikerült, hogy megpályáztam a katonai művészeti együttest Prágában (gitár, basszusgitár, zongora hangszerekkel), s a gitártudásomnak köszönhetően sikerült is bejutnom, s az ott eltöltött egy év katonaság az egyik legszebb évem volt. Rájöttem, hogy nekem nem elég csupán hobbiból zenélni. Utána még dolgoztam egy ideig a komáromi hajógyárban kontruktőrként, majd egy alakuló professzionális együtteshez szegődtem.

Hogyan alakult a zenei pályafutásod? Sok zenésszel, együttessel dolgoztál együtt?

21 éve vagyok a zenei pályán, a Ghymest kivéve a többiek inkább Szlovákiában és Csehországban ismertek. Csak hogy néhányat említsek: Peter Nagy, Elán, Metalinda, Richard Müller, Queenmania, Sonia. Zenét is írtam és hangszereltem például a Noga-Skrúcany párosnak, Tweensnek, Uragannak, Michaelának, Katarína Hasprovának. A Ghymessel 12-13 éve dolgozom együtt, a zenei stúdióm is az ösztönzésükre alakult. A Tűzugrás CD-től kezdve ott voltam szinte minden lemezfelvételüknél. Az első turné – ahol Hobo és Miqueu Montanaro is vendégszerepelt – emlékezetes maradt számomra, a debreceni koncert alatt született meg első fiam, Tamás. A Smaragdváros felvételét sem felejtem el, a munka felénél egy csúnya esés következtében eltörtem a karom két helyen.
Minden munka kihívás volt a számomra, bárkivel, bárhol is zenéltem. Fontos mozzanat volt, amikor a prágai Elán Megakoncerten 80 000 néző volt ránk kíváncsi, illetve tavaly New Yorkban a Carnegie Hall színpadán mutatkozhattunk be. Emlékezetes és látványos volt a 2001-es világkörüli turnénk is, még Ausztráliába is eljutottunk, találkozhattam a kengurukkal. Mégsem a leglátványosabb munkáimra vagyok a legbüszkébb, hanem inkább azokra, ahol az én teljesítményem döntően befolyásolta az eredményt és a sikert. Filmzenére is felkértek már két ízben, csehországi produkciókhoz. A komáromi Jókai Színházzal is nagyon jó a kapcsolatom, többször igényt tartottak már a munkámra, szívesen dolgoztam velük együtt, jó kis csapat.
Egy amerikai musicalbe az unokatestvérem „rántott” bele, aki született amerikai, nem is tud magyarul, eredeti foglalkozása gyerekpszichológus. Írt egy diákmusicalt, s engem kért fel a hangszerelési munkákra. Ha minden jól megy, jövő évben lesz a bemutató.

Mit üzensz a gyermekeknek?

Tanuljanak! Tanulják a leckét is, legalább annyira, hogy ne szedjenek be rossz jegyeket, s legfőképpen tanulják meg a dolgokban felfedezni a szépet és a jót. Tanuljanak meg örülni az apróságoknak, a látszólag jelentéktelen dolgoknak. Akinek ez sikerül, az már olyan nagyon boldogtalan felnőtt valószínűleg nem lesz. Hogyan sikerülhet ez? Magam sem tudom, jelenleg azzal küszködöm, hogy valahogy átadjam a titkát a fiaimnak.