Czigány Zoltán a zene és az irodalom, a rádió- és a televizíóműsorok világában nőtt fel. Nem csoda hát, ha időnként előrukkol egy-egy saját szerzeménnyel, mint például most a Csoda és Kósza című mesekönyvével, mely az Év Gyermekkönyve 2007. díjazottja lett.
Czigány Zoltán – maga is nagy lovas és lóbarát – egy nagymúltú irodalmi hagyomány nyomába indította mesekönyvének hőseit, Csodát és Kószát, akik vásott nyerítéssel vágtatnak vagy poroszkálnak elődeik után. A gazdag nyelvi humorral tálalt és váratlan fordulatok sokaságával szórakoztató mesesorozat derűje gyereket és felnőttet egyaránt mosolyra késztet. Mesefiguráit azonnal megszereti az olvasó, s együtt vándorolnak tovább a mesékben, élményekkel, játékokkal teli történetekben. Az író tolla érdekfeszítően, gazdag anyanyelvünket tolmácsolva, varázslatosan ír. Élvezet olvasni ezt az aranyos könyvet, melyet Baranyai András illusztrált s a Pozsonyi Pagony jelentetett meg.

Hol születtél, milyen gyermekkorra emlékszel vissza: hány éves korodból van az első emléked?

Zebegényben születtem, a Duna partján, tehát falusi gyerek voltam életem első hetében, aztán hazavittek Budapestre. Első emlékeim onnan származnak, a Vérmezőre néző házból. Hogy melyik a legelső, már nem tudom, talán a zsinórral a konyhaasztal lábához kikötött tyúk, és nagyanyám köténye.

Jártál bölcsibe, oviba, tudod-e még, mi volt az ovis jeled?

Nagyon nehezen jártam óvodába, nem szép dolog, de kicsit zsaroltam is felmenőimet. Volt egy trafik a házunk aljában, és minden reggel vagy egy műanyag katonát, vagy egy Fruttit kértem cserébe azért, hogy átgyaloglunk a Vérmezőn, és engem otthagynak az óvodában. Ezekből a katonákból ma is van még néhány, de már a fiam is kinőtte őket. Aztán nagyanyám, aki legtöbbször vitt és hozott az óvodából, ültetett egy futóbabot az egyik villanyoszlop mellé. Tényleg elfelejtettem a katonákat, rohantam az ovi felé, hogy nézzük, mennyit nőtt mára? Aztán egyik nap nem volt már ott. Valószínű a Vérmező kertészei kigyomlálták. Jöttek megint a katonák. Levél volt a jelem.

Mit válaszoltál törpe gyermekként a mi leszel, ha nagy leszel kérdésre?

Biztos válaszoltam valamit, de már nem emlékszem. Gyerekként bármi elképzelhető, de azt hiszem, nekem nem volt elhatározott tervem. Valószínű, hogy már akkor nem volt kedvem dolgozni – csak nézelődni szerettem, megfigyelni a világot, másokat, környezetemet, ahogy most is leginkább ezt szeretném csinálni…

Milyen volt az általános suli – volt kedvenc és utált tantárgy?

Mikor másodikos koromban egy mosolygós tanfelügyelő megkérdezte, ki nem szeret iskolába járni, egyedül álltam föl a padsorok közül. Volt több olyan tantárgy amiért nagyon lelkesedtem: irodalom, matematika, fizika – azt hiszem, ez mindig a tanáron múlik… Reggel hétre mentem külön matematikára, aztán a gimnáziumban már bukdácsoltam belőle. Az irodalom viszont mindvégig közel állt hozzám, még a tanárok dacára is!

Mik voltak a hobbijaid akkoriban, írtál-e verseket, novellákat, prózát?

Írtam mindig. Az első novelláimat nem is írtam, anyukám írta le helyettem, mert én még nem tudtam írni. Máig jók. Az általános iskolában is elég jó fogalmazásokat írtam, leveleket is, magamnak szóló feljegyzéseket is, a gimnáziumban pedig szörnyű rossz verseket.

Mi volt a kedvenc játékod, meséd, rajzfilmed?

Karl May indán történeteit (Winnetou, Az Ezüst-tó kincse, Az olajkirály, A medveölő fia) próbáltam sorban olvasni, hogy a közös szereplők egyetlen közös történetben szerepelhessenek. Játsszottunk is indiánost. De nagyon beleéltem magam Gárdonyi Géza regényeibe is: sokáig kerestem fejben Attila sírját. Nagyon szerettem az akkor még készülő magyar rajzfilmeket, a Méza Gézát, a Kukori és Kotkodát és a többit…

Sok barátod volt, rosszalkodtatok, emlékszel még valamilyen csínytevésetekre, amiből a szülők körében balhé lett?

Óbudán, ahol végül az általános iskolás éveim nagyobb részét töltöttem, a lakótelep mellett még sok régi romos ház volt. Azokba szerettünk bemászni barátaimmal, de volt, hogy én egyedül próbálkoztam, ami elég félelmetes volt, de annyira érdekelt az elmúlt lét maradványa, hogy nem tudtam ellenálni. Félteném a fiamat, ha ilyen helyekre járna. (Lehet, hogy jár.) Békés gyerek voltam, nem hiszem, hogy nagyon nagy rosszaságokat elkövettem volna, inkább veszélyérzetem nem volt – az zavarhatta a szüleimet.

Milyen volt a középsuli – szeretted – utáltad – más foglalkoztatott éppen (mozi, szerelem, bulik, írás-álmodozás)?

Szörnyű rossz volt a gimnázium, benne néhány remek tanárral, akiket rendre kirúgtak. Középiskolás korban az ember már érzékeny a hazúgságra. Én a nyolcvanas évek elején jártam gimnáziumba. Lázadtunk a hazúg helyzetek, tanítások ellen. Engem végül magyar irodalomból is megbuktattak. A szerelem viszont mindennél fontosabb volt. Akkoriban filmrendező akartam lenni, sokat jártunk moziba, együtt.

Mikor jelent meg először valamilyen magazinban, fórumon, sulilapban írásod?

A gimnáziumban volt egy iskolai újság, ott jelentek meg első írásaim, aztán lassan-lassan különböző „igazi“ lapokban is: Magyar Ifjúságban, Ifjusági Magazinban, Népszabadságban, Hitelben, Élet és Irodalomban, Kortársban.

Mi a foglalkozásod, hol dolgozol és dolgoztál pályafutásod során? Milyen gyakorisággal írsz könyvet, hány könyved jelent meg eddig?

Két évtizeden át irodalmi dokumentumfilmeket, zenei produkciókat rendeztem. Néhány éve hivatali munkát végzek: a Magyar Televízi zRt. Művészeti szerkesztőségét vezetem. Hiányzik a rendezés és írni is alig marad időm vagy energiám. Négy – felnőtteknek való - prózakötetem jelent meg eddig. De a Csoda és Kósza meseköny összeállítása mégis mostanában történt! Szeretnék többet írni, egyre inkább ez érdekel, és a Csoda és Kószát is folytatni kell!

Hogy zajlik az író élete: megirja a könyvet, postázza a kiadónak és kész – vagy több helyen is pályázik a kézirattal és egy szerencsére mindig visszajelez, hogy érdekesnek találták a kéziratot, s megjelentetik?

Az író fölkeresi a kiadót, s ha megtalálja azt, amelyiknek nagyon megtetszik a könyve, akkor együtt reménykednek, hogy kapnak rá állami támogatást, mert anélkül csak nagyon kevés kiadó tud kiadni könyvet.

Meg lehet-e ma élni könyvek írásából Magyarországon? Nem gondoltál-e arra, hogy a díjnyertes könyvedet lefordítsák angolra-németre? Mivel jár ez a díj, mesélj róla.

A könyvírásból nem lehet megélni – passzió, miközben az ember mégis dolgozik, sőt hivatásának is érzi azt, amit tesz. A Csoda és Kósza annyi nyelvi játékkal van tele, hogy olyan nehéz lenne lefordítani, mint egy verset. De megkeresett már egy hölgy – lehet, hogy lesz egy idegennyelvű kiadás… A díj sok fáradsággal jár: riportokkal, találkozókkal, és persze nagy örömmel – mégiscsak a fiamnak köszönhetem, ő találta ki, hogy egyszerű, szóban, rögtönözve előadott meséinket vegyük föl magnóra, majd írjuk le. Valami létrejött!

Mit üzensz a gyermekeknek?

Olvassák Csoda és Kósza történeteit, és legyenek boldogok!