Esteledett már, amikor Csutka manó hazatért az otthonába és felhörpintette a kakaóját. Olyan fáradtság tört rá, hogy a vajas kenyerét már majdnem félálomban ette meg. Félig elrágta a kenyerét, fogpiszkáló nagyságú fogkeféjével megsúrolta a fogait, és beleájult az álomvilág pihe-puha csendjébe, káprázatába. Amikor manóföldön éjfélt huhogott a bagoly, kopogtattak Csutka ablakán...
Hűvösre fordult az idő, októbert írtak a földön a naptárak, de Csutka nem értette, miért potyog le a sok falevél, miért kell állandóan vacogni és esőben ázni-fázni. Az ő birodalmában minden mindig kéken csillogott-villogott, nem hiába volt ő is egy Kék Álommanó. Annyira unatkozott egyedül a saját kis ékszerbirtokán, dióhéj palotájában, hogy meglátogatta a tündérek fejedelmét.
Szállingózott a hó, Csutka manó apró bundában feszített a gyermekek között, s nézte a hegyoldalban álldogáló fenyőfákat. Arra gondolt, hogy a földön nemsokára karácsony lesz, sőt, pár nap múlva a Mikulás is ellátogatt a sok kisgyerekhez. Felfoghatatlan volt számára, hogy az ő kipucolt csizmácskájába vajon mit tudna dugni a pirosruhás, nagy szakállas vén apó, talán egy mazsolát? Más aligha férne bele. Aztán felnézett az égre, és furcsa jelenséget látott a felhők között...
Ilyenkor télen korán beesteledik, gondolta Csutka, amikor barangolt a hazafelé a kiadós szánkózás után. Elhagyta a házakat, nézte, ahogy ragyognak a kertekben a karácsonyi fények, s azon morfondírozott, miért nincs karácsony a Kék hegyen túl is, a manók földjén. Habár, a tündéreknél sincs karácsony, ott is tündérmenet van év vége táján, minden tündér kezében gyertya ég, és mennek-mennek az utcákon, az erdőben, köszöntenek minden állatkát és tündért.
Csutka korcsolyázott a gyerekekkel a tó partján, beült az egyik kisfiú nyakába s úgy szelték a köröket, mint a jég ördögei, mindenki tátott szájjal figyelte őket. A hideg idő pirosra festette arcukat. A barátaik sorban szétszéledtek, hazaindultak. Kezdett esteledni, s hiába világították ki a korcsolyapályát, lassan nem maradt ott egyetlen lélek sem, Csutkán és a kisfiún kívül. - Te nem mész haza? – kérdezte őt Csutka, de a kisfiú nem válaszolt. Csutka lemászott a tenyerébe, s egy hirtelen támadt ötlettől vezérelve megkérdezte: - Hazakísérjelek? A kisfiú nagyon megörült a kérdés hallatán, rögtön rábólintott, majd halkan suttogni kezdett: - Félek. Nem messze az utcánktól egy kőpajta áll, ott szoktak elbújni a Fenevadak tagjai...
Csutka manó a két tündérlánnyal, Borókával és Pirikével járta az erdőt, nagyokat hancúroztak. Az iker tündérlányok lovacskái, a cserebogarak ott röpködtek a fejük felett, és vigyázták minden lépésüket. A magasból jól belátták az erdőt, figyeltek minden apró veszélyre és mozgásra. Nem láttak mást, csak rágcsáló nyuszikat, kergetőző rókákat, sétafikáló őzeket és gombákat túró vaddisznókat. Már mélyen az erdő sűrűjében jártak, amikor a cserebogarak összecsapták a szárnyaikat és hangos zümmögésbe kezdtek.
Csutka manó a folyóparton ücsörgött a tündérikrekkel, Pirivel és Borókával, mesélt nekik a Kék Hegy titkairól, amelynek tövében ott húzódott MANÓBIRODALOM. „Rég volt már, több ezer évvel ezelőtt, amikor az álommanók megépítették otthonaikat ebben a gyönyörű kék erdőben, amelyben – hiszitek vagy nem – kékek a fák, a virágok, s mi magunk is többnyire kék palástban járunk. Az életünk nagyon izgalmas és kalandos, különös utazásokban van részünk. Tudjátok, a FÖLDLAKÓK, ha nem is mindig, de olykor-olykor rólunk álmodnak, s a meséikben is megemlegetnek minket. Valahogy, ha nem is tudják, de talán hiszik, hogy létezünk.”
Csutka manó imádta a tavaszt, most is alig várta, hogy kinyíljanak az első nárciszok, gyöngyvirágok, tulipánok és krókuszok. Még azt sem bánta, hogy az ő birodalmában minden kék színű, csak nyíljanak és ragyogjanak a pompás virágok. Az álombirodalomban azonban még az aranyeső is kéken hajladozott az ágakon, s a hóvirágok kék feje is furcsán bólogatott manócskánkra. Amikor elsétál mellettünk az álommanó, mintha szólították volna őt: - Hallgass meg minket! Teremts nekünk színeket, fess át minket, csak ne legyünk mindannyian kékek.
Csutka manóra ezerszínű tavasz köszöntött az álombirodalomban. Imádta a színeket, harsogtak a virágok a piros, sárga, kék, lila árnyalaitól. Nagyokat sétált a mezőn. A gyermekláncfű a feje búbjáig ért, akár a napernyő, gondolta mosolyogva. Hallotta a méhek zümmögését, de ahogy közeledtek felé, helikoptereknek nézte őket, olyan nagyok voltak piciny termetéhez képest.
Álomföldön tombolt a nyár, hirtelen lett elviselhetetlen meleg és szárazság. A dióhéjnyi tavak kiszáradtak, a cérnavastagságú folyókban is alig volt már víz. Esőért fohászkodott manó és nem manó, még a tündérek is tanácsot kértek Csutkától a vészesen fogyó víz ügyében. "Esőt kéne varázsolnunk, de hogyan? Nyáron igazán lehetne egy-két zivatar, de a mi birodalmainkban hetek óta nem esett az eső. Vándoroljunk el innét, fúrjunk kutat, találjunk varázsigéket és bűvöljük meg az időjárást?" – töprengtek, s bizony Csutka manó fülébe bogarat ültettek a gondolataikkal.
Csutkamanó az ikertündérekkel sebesen száguldott az éjszakában. Minden vágyuk az volt, hogy kiszedjék a vénséges Szivárványapóból a titkot, s örök színkavalkádot teremtsenek Álomföldön. Az útjuk nyugodalmasnak tűnt, nappal jókat kuncogva szálltak a magasban, este meg vízre ereszkedtek s a Dermesztő Óceánon keltek át...
"Volt már különös álmod? Álmodtál már arról, hogy elkerülsz egy idegen bolygóra?" - kérdezte Csutkamanótól az egyik ikertündér, Pici. Elmesélte aztán, hogy az egyik éjszaka furcsa, izgalmas helyeken járt, valahol a világmindenségben, a felhőkön is túl, egy másik bolygón, ahol lila, kis, hosszú orrú figurák élnek, s mintha sok-sok antenna lenne a hajuk."
Csutkamanó nyugtalanul szundikált az éjszaka. Tudta, hogy a gyermekek róla álmodnak, sejtette, hogy nem is szabad aludnia, hiszen neki játszani és kalandozni kell a mélyen alvó kis barátaival, hogy azok álma izgalmas és szép lehessen. De nem bírta nyitva tartani a szemét, fáradt volt és fázott még álmában is. Nem is álom volt az már, hanem lázálom...
Hosszú évek teltek el az Álomföldön, Csutkamanó azonban egy jottányit sem öregedett az elmúlt hetek, hónapok és esztendők alatt. A kis álommanó azonban megfeledekezett arról, hogy a földlakók ennyi idő alatt megváltoznak: gyermekekből felnőttekké cseperednek, a felnőttek meg korosodnak, nagymamák és nagypapák lesznek. Boldizsár is - Csutkamanó igazi barátja - nagyfiú lett már...
Brrr....... mostanában hamarabb sötétedik. Szürke kendő hull az égből alá, s késő délután már megtelik minden szürkülettel, eltűnnek a színek és a formák is benne. Csutkamanó nem szereti a búskomorságot, a mindent elnyelő sötétséget, igyhát azon töri a fejét, miképpen teremtsen minden fácska és bokor és manóház és falu köré fényt. Az ikertündérek kopogtatnak ajtaján....
Esténként különös fények ragyogták be a házakat, udvarokat, utcákat és tereket. Csutkamanó nagyon szerette a fényben úszó falvakat és városokat, s örült annak is, hogy Álomföldön is ragyogtak a fák, bokrok, manóházikók. Még Tündérbirodalomban is világítottak a gyertyák, a tündérikrek pedig apró fenyőfákat díszítettek fel almával és dióval...
Csutkamanó hajnalban indult az emberek világába. A barátaival készültek az állatkertbe, s a kis manó roppant izgatott volt, mert sosem járt még ilyen helyen. Állatok kertje? Mi a szösz lehet ez? Ott nőnek a zsiráfok és ott illatoznak a büdösborzok? Jókat kuncogott e fura ötleten és már alig várta, hogy az állatkertben sorra nézegethesse a kígyókat, pókokat, medvéket és puputevéket.
Nagy pelyhekben, hullott a hó a Földön, Csutkamanó meg didergett és sosem látott hópihékkel kergetőzött. Álomföldön nincs hó és nincs tél sem. Akárcsak tündérikreknél. Boróka és Pirike éppen a vár padlásszobájában söpörtek és takarítottak, amikor észrevettek a földön egy egérrágta papírt...
A tündérikrek gyönyörű napsütésre ébredtek. Apjuk éppen vadászatra indult, így ők sem tétlenkedtek, a pirítóst már a cserebogaruk hátán rágicsálták, s egy suhanással kirepültek a toronyból. Visszanéztek még a tündérvár irányába, de alig várták, hogy manóföldön landoljanak...
Napok óta esik az eső a Földön, a gyermekek óvodába és iskolába járnak, olyan eseménytelen minden, senki sem unatkozik, de mégis, szürkén telnek a napok... Csutkamanó az álombirodalmába sertepertél, kék bogyókat gyűjt, hogy gyógyteát főzhessen belőle, ha éppen arra lesz szükség, ugyanis a kék bogyók gyógyítják a köhögést, náthát, lázat csillapítanak.... Meg is telik egy kis batyu éppen, amikor álommanónk furcsa sziszegést hall....
Napok óta süt a nap - szinte már perzseli a bőrünket. Csutkamanó ilyenkor az árnyékot szereti, hűsöl a kék fák alatt, az álmok földjén. Nagyokat horkol, megmártózik a tavacska vizében, lelegeli az erdő bogyóit és együtt énekelget a madarakkal. És éppen újra szundikálna, amikor......
Sárga és rozsdás kis falevél Ne félj ha elvisz a szél, a szél... Táncolva röppent, ringatózz és szállj A repülés csodálatos, nem fáj!
Így énekelt Csutkamanó a titokzatos őszi délutánon, ropogott a lába alatt minden parányi levél és rőzse. Egyedül bandukolt a kis manó, tündérbarátnői gesztenyét szedtek Tündérföldön és abból készítették a szép díszfüggönyöket palotáik ablakára.
Éjszaka volt, a csillagok is alig világítottak. Pedig felhők sem takarták az eget, így csakis arra lehetett gondolni, hogy eső lesz vagy valami különös zajlik az égbolton. Csutkamanó a fűben heverészett, úgy tervezte, kint alszik a házikója előtt és megnézi a hullócsillagokat. De nem hogy ilyesmit nem talált, hanem a koromfekete éjszakában semmire sem lelt, ráadásul félni kezdett....
Csutkamanó szánkózott a gyerekekkel a domboldalon, óriási volt a zsivaj és a nevetés, sikongatás elhallatszott még a szomszéd faluig is. Az erdőben is riadtan kapták össze fejüket a nyulak, őzek és vaddisznók. A szőrös röfögő uraságok ráadásul féltették a kicsinyeiket is, s azt hitték, a kiabálás veszélyt jelent. Nyugtalanok lettek és a mérgük egyre nőtt. Elindultak hát a veszély forrása felé, csordában, se vége se hossza nem volt a vaddisznók csapatának, összegyűltek vagy százan is talán. A gyerekek mit sem sejtették a csorda érkezését, visongtak jókedvükben és húzták fel a dombtetőre a szánkóikat.
Nem volt még a napnak ereje, de már ragyogott a táj. Előbukkantak a madarak, jó volt lépkedni az erdőben és a réteken... Csutkamanó szívét átjárta a boldogság és örömében dalra fakadt:
Melegíts meg drága napfény, Járj át te drága szellő, nézd, Én egy kis manócska vagyok, Árnyékom nincs, nem láthatod!
CSUTKAMANÓ ÉS A FEHÉR HERCEGNŐ, AVAGY A HÓ BIRODALMA
Írta: Zalaba Zsuzsa Illusztráció: Csapó Judit
Csutkamanó tudta jól, hogy a világmindenségben sok izgalom lapul, rejtőzködik, de hogy ő egyszer körutazást tegyen a bolygók körül, na erről sosem volt meggyőződve. Tudta, hogy a Nap közelébe sem férkőzhet, mert leperzselődik a hálósipkája, a tejútra sem vágyott soha, mert azt gondolta, fehér az egész és ködös. Viszont az egész égboltot, galaxist mindig is úgy képzelte el, hogy a csillagok ragyognak, varázslatosan világít a Hold, s ha focilabda lenne, jó nagyot bele kéne csak rúgni s mindig ugyanoda visszalibegne szépen lassan, s megint fejelhetne bele valaki egy jó nagyot.
Ha álmodsz, egészen biztosan látja az álmodat CSUTKAMANÓ. Néha befészkeli magát az álmodba, együtt barangoltok véget nem érő utakon, táncoltok a szélben és osontok az erdőben, zizegő ágak között. Aludni és álmodni azért is jó, mert a gyerekek és a felnőttek a képzeletüket is itt találhatják valóságosnak, itt nem csak az történhet meg, amit napközben is átélhetünk, hanem az is, amit csak a mesékben látunk, amiről azt hisszük, hogy nem létezik. De az álmainkban még a leglehetetlenebb dolgok is léteznek, életre kelnek, CSUTKAMANÓ is ebben a különös világban vár Rád, játékra és kalandra hív.
Ősz volt, hullottak a falevelek, a gyerekek gyűjtögették a gesztenyéket és játszottak a szélben táncoló falevelekkel. Csutkamanó ott ugrabugrált körülöttük, eltakarták őt a le-lehulló levélkék, ő meg nagyokat visított közben és élvezte a különös játékot. Amikor a gyerkőcök hazatértek otthonaikba, a kis manó is rádöbbent, hogy ideje lenne falatozni, vacsorázni, ahogy a gyerekektől hallotta. – Kivel vacsorázzak én? – dünnyögött magában és visszatért az álmok földjére, a saját világába, ahol mindig kék az ég, a fák, ahol nincs is éjszaka, csak sötétkék táj, álomszerű és játékos színek.
Ha felnézel az égre és nem látsz mást, csak hulló esőcseppeket, mintha üzenetet kapnál a távolból. Ha ülsz a szobádban és hallgatod az esőcseppeket, ahogy verik az ablakpárkányt, ahogy zuhog a sokmilliónyi vízcsepp…. mintha a fejünk fölött könnycseppek hullanának a földre. Csutkamanó szerette hallgatni az esőt, kirohant mindig az erdőbe, a rétre és hagyta, hogy bőrig ázzon. Arra gondolt, hogy a virágok és a fák is szeretik az esőt, megázik a föld is és nem panaszkodik. Az eső egy nagy szitálás, sosem gondolunk csupán egyetlenegy esőcseppre, mindig csak azt látjuk, hogy esik az ESŐ.
Illusztráció: Holló Csilla(mesefigurái a rajzpályázatunkban fődíjat nyertek) Történet: Oros-Zalaba Zsuzsa
Csutkamanó különöset álmodott az éjszaka. Felriadt és reszketett félelmében. Álmában fekete golyókat látott lehullani és minden elsötétült. Mi történhetett? Még jó, hogy csak álom volt. Bár a mi kis Csutkamanónk tudta jól, hogy az álmok nagyon is valóra válhatnak, hiszen ő maga is csupán egy álommanó – mégis – nagyon is él a gyerekek képzeletében, világában. S alighogy végiggondolta az egészet, már zörgettek is az ajtaján. – Tündérikrek, ti vagytok azok? – kérdezte Csutkamanó.
Ezüstösen csillogott a hold, apró hószemek szitáltak. Csutkamanó a különös levelet olvasta, amit az ablakában talált ma reggel. Egész nap a levél ott várta őt a kis asztalkáján, nem volt ideje mindezideig elolvasni sem. Nem is volt idehaza, este is fáradtan, elcsigázva ült az ágyikójára s majdnem elfeledkezett a levélről. Tündérikreknél járt ma s megállás nélkül díszítették a birodalmat. Az összes fenyőfára gyertyákat raktak, karácsonyi varázs szállta meg a gyönyörű várat is. Minden ragyogott. Csutkamanó gondolta, hogy a Kék hegyen túli Álomföldet is fel kéne díszítenie, de aztán még időben észbe kapott, s úgy döntött, hogy inkább a gyerekeknek segít a saját földjükön bearanyozni a karácsonyt, a családi fészkeket.