Dömötör Katit régóta ismerem. Mindig is olyan érzésem volt, hogy ő egyszerűen csak repül – szárnyal a világban. Afféle üstökösként felvillan itt is és ott is. Nyughatatlan csillagként halad mindig valamerre, akkor ragyog, ha úton van, s ha egy helyben világít, akkor inkább kisugározza a fényt felénk, s ha fogytán a láng, megint útra kél. Ezek csupán az én benyomásaim gyermekkori barátnőmről, aki a mai napig JÓBARÁTOM – bárhol is van éppen a világban. Lássuk, miként vélekedik ő a világról, apró szegleteiről.... most elmeséltetem vele, hol is járt utoljára. De hogy őt is megismerjétek egy picit, kezdjük a legelején:

„Szlovákiában születtem, Párkányban, és ott is nőttem fel. Az érettségim után először Pozsonyban, majd New Yorkban tanultam tovább, aztán Budapesten kezdtem el dolgozni, illetve itt alapítottam családot. Nagy Csutkamanó rajongó vagyok; szeretem ezt a kismanót, mert ő is falumbeli, régen együtt álmodtuk a jövőt, együtt méláztunk a múlton, együtt örültünk az új Mária Valéria hídnak és a város újraébredésének. Nemrég egy csodálatos szigeten jártam, Szumátrán. Erről szeretnék Nektek mesélni. Csutkamanó is velem volt: a hátizsákomban és a pólómon kísért végig.”

Mi kell ahhoz, hogy valaki szedje a sátorfáját és nekivágjon a világnak, úgy hogy talán még a felét sem ismeri az úticélnak, amit meg kell tennie? Vagy te tudtad, mibe vágod bele a fejszédet, amikor felültél a repülőre és ellátogattál Szumátrára?

Talán kalandvágy, kíváncsiság és egy kis őrültség. Mikor felültem a gépre nem tudtam, hogy igazán mire is számítsak, mivel még sosem jártam dél-kelet ázsiában. Elolvastam az Indonéziai ‘Lonely Planet’ szumátrai ajánlásait, átböngésztem néhány weboldalt, de nem igazán kaptam választ a fejemben kavarodó kérdésekre. Hátizsákos utazásra készültünk, a szállásaink sem voltak előre lefoglalva. Nem tudtam pontosan hogyan miből mennyit vigyek magammal, mi az amit ott be tudok szerezni, mi az ami hiánycikk. Viszont a társaim komoly utazási tapasztalattal rendelkeztek, és mindenben segítettek a készülődéstől kezdve a hazaérkezésig. Egyszóval nem igazán tudtam milyen fába vágtam bele a fejszém, ezért is volt az utazás annyira izgalmas. És hogy mi kellett még ahhoz, hogy így szedjem illetve szedhessem a sátorfámat? A család, főleg a férjem segítsége és támogatása. Mivel gyerekek nélkül vágtam neki az útnak, szükséges volt a családi összetartás.

Mennyire sikerült megismerned Szumátra lakosságát, történelmét, kulturális értékeiket? Turistahelyeken jártatok vagy tényleg az eredeti Szumátra életébe pillantottatok bele? Van ott egyáltalán turizmus?
Igen, turista helyeken voltunk, de a turista helyek ott nincsenek annyira elhatárolva az “igazi” Szumátrától, mint ez más, felkapottabb szigetek esetén igaz. Turizmus természetesen van, de összehasonlíthatattlanul szerényebb méretben, mint a másik indonéz szigeten, Balin. Pedig Szumátra annyira gazdag izgalmas természeti és kultúrális kincsekben, hogy megérdemelné a nagyobb figyelmet. A sziget felét tudtuk csak bejárni, észak-keletről indultunk Medántól a nyugat-szumátriai Padangig (mind a két város tartományi székhely, az előzőbe berepültünk, majd az utóbbiból hazafelé ki). Mivel a távolsági buszok meglehetősen nehézkesen közlekednek, autót béreltünk egy helyi vezetővel, aki minden érdekes látnivalónál megállt, és így sokkal több és izgalmasabb helyen jártunk, mintha busszal tettük volna meg ugyanezt a távot. A helyiek mindenütt nagyon kedvesen és barátságosan fogadtak, és minden probléma nélkül betekintést engedtek a mindennapi életükbe. Iskolákat látogattunk, első osztályos gyerekek mutatták meg az újonnan tanult betűiket, az emberek az otthonukba vagy lakodalmi ünnepségekre hívtak, és mindezt olyan közvetlenséggel, mintha nem is először találkoztunk volna. Felejthetetlen élmény a Bukit Lawangi orángutánokkal való találkozás az őserdei túránk során. Egész mások, mint az itthon unatkozó társaik az állatkerti ketreceikben. Szabadon élnek a természetvédett területükön és kíváncsian szemlélik a látogatóikat. A helyiek nagy szeretettel viselik gondjukat. Ezek főleg sebesült, árva, vagy fogságból szabadult állatok, a szumátriai őserdőírtás áldozatai, akiket megpróbáltak újra visszaszoktatni a vadonba. A szelídebbek teljesen közel engedtek magukhoz egy kis finom nyalánkság reményében, még a kicsinyeiket is magukkal hozták. Iszonyú erősek, ez egyik orángután hölgy egy kicsit vállon paskolt, hát sokáig éreztem az ‘érintését’. Ezután Berastagi mellett egy csodálatos vulkántúrán vettünk részt. Lenyűgöző volt a mindenütt feltörő sárga színű gázokkal (magas kén összetétel) teli holdbéli táj a dzsungel közepén. Úgy éreztem magam, mint a pokol kapujában, de a táj körülöttem csodaszép volt. A krátertó mellett olyan forró vízforrások törtek fel, hogy tojásokat főztünk benne! Ezután a világ egyik legszebb kráter-tavához mentünk, a Toba Tóhoz, amely nagyobb, mint a Balaton, és néhol 450 m mély! Nem olyan túlzsúfolt, mint a magyar tenger, ellenkezőleg, elég gyéren lakott, ezért is annyira romantikus. Itt megcsodáltuk a hires batak kultúrát és építészetet. A batakok, izgalmas múlttal rendelkeznek – kanibálok voltak, amíg a holland gyarmatosítók át nem térítették őket a keresztény vallásra és le nem szoktatták őket az emberhúsról. A Toba tó közepén lévő Samosir szigeten nagyon szép régi batak falvak találhatók, ahol megtekintehőek a jellegzetes, régi, fából faragott batak faházak, érdekes, jellemző motívumaikkal. Megnéztük a hires “kő-trónokat”, ahol a törzsi királyok az ítéleteiket hozták az elitéltek felett, és ha az ítélet halálos volt, akkor ezt elég misztikus körülmények között hajtották végre. Még délebbre Bukittingi felé már a minangkabauk laknak. Ez egy másik törzs, akik arról érdekesek, hogy matriarchális rendszerben élnek. A legidősebb asszony a főnök a házban, a családi örökségek a lányokra szállnak, és az újdonsült férj költözik a feleséghez illetve veszi fel a nevét és nem fordítva. Más a kultúra, más az építészet, ez is nagyon izgalmas. Az utunk végén három napot a Padang melletti Bungus tengerparton töltöttünk, ahol minden nap behajóztunk egy-egy lakatlan szigetre. A szigetek olyanok, mint a mesében. Hófehér homok, kókuszpálmafák, áttetsző, ezernyi kék árnyalatú tiszta tenger, ahol a víz alatt csodálatos akváriumok rejtőznek, és nem messze tőled teknőcök eveznek vígan.

Egy gyermek-tiniolvasó számára hogyan tudnád megfogalmazni a különbségeket a mi világunk és az ő világuk, életformájuk között? Frei Tamás azt mondta, ha világot jár, rádöbben arra, hogy
a gyerekeink azon nyavalyognak, hogy milyen színű legyen az illatos radírjuk, a messzi világban meg annak örülnek a gyermekek, ha megtanulnak a porban írni.

Frei Tamásnak ebben igaza van. Teljesen mások az értékrendek, itt a gyerekek nagyon természetközeliek, jól ismerik, a sziget teljes növény és állatvilágát, és a szüleiktől megtanultak együtt élni velük. Ismerik az állatok szokásait, tudják melyik cserje levelével dörzsöljék be magukat szúnyogok ellen, melyik növény jó hasfájásra, hasmenés ellen. Órákig el tudnak játszani kis tengerparti rákokkal, pálmalevelekből ruhákat, fejfedőt kreálnak... Jól úsznak, szabadon játszanak egymásra figyelve, vigyázva. Nagyon sok jókedvű, magukat egyszerű játékokkal lefoglaló, a fantáziájukra támaszkodó gyereket láttunk, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy az illatos radírt már feltalálták Játékautót, babákat, playmobilt, nintendot egyet sem láttam. Biztos akad, de nem jellemző.

Azt mondhatjuk, hogy az ott élő emberek sokat tanulhatnának tőlünk, de én úgy gondolom, hogy nekünk is lenne mint tanulnunk tőlük. Nem így látod?

Nagyon sokat tanulhatnánk. Sajnos nem egy természeti és gazdasági csapás sújtotta a közelmúltban a szigetet, mint például a 2004-es tsunami, árvizek , földrengések, az 1997-es gazdasági válság, ami visszavetette a turizmust, de ennek ellenére az emberek derűsek, nyitottak, és szívből mosolyognak. Az egyik vezetőnk mesélte, hogy a cukorpálmából nagyon nehéz munkával nyerik ki a cukrot. Az ember felmászik a fára, addig ütögeti, amíg léket vág bele, és aztán kifolyik belőle a cukros nedv. Ebből a léből lesz később a pálmacukor. De a lényeg az, hogy a helyiek azt mesélik, csak akkor tudnak a fából elegendő levet lecsapolni, ha ezt jókedvvel, énekelve teszik. Ha szomorúak, vagy rossz kedvűek, akkor a fa alig ad ki magából valamit. Szerintem az most lényegtelen, hogy ez megfelel-e a valóságnak, vagy nem, a lényeg az, hogy tükrözi az emberek mentalitását, az élethez való hozzáállását.

Milyen ételeket fogyasztottál? Mit ittatok? Milyen távolságban voltál az összkomfort érzéstől?

Sokféle ételt kipróbáltunk, gyakran étkeztünk helyi éttermekben, kifőzdékben. A szumátrai ételek tartományokként nagyon különböznek, ami a különböző kultúrával és vallással magyarázható. Északon például az Aceh nép lakik, akik muzlimok, tehát sertést nem esznek. Délebbre a már említett batakok, akik áttértek a katolikus hitre. Náluk nagyon népszerű a sertés. Még délebbre a minangkabaukok, ők is muszlimok, tehát ők sem esznek disznóhúst. Más kultúráknál mások az ételek, más a fűszerezésük, az elkészítésük, a tálalásuk. Ami mindehol ugyanaz, az a “nashi goreng”, vagyis a tojásos, zöldséges sült rizs. Északon nagyon finomak a “sate”-k, ezek pálcikákon sült csirke vagy marhahúsdarabok földimogyorós szószba mártogatva, nyugaton pedig a tengernél, a friss halételek voltak felejthetetlenek. Ami az innivalót illeti, a friss gyümölcslevekkel nem bírtunk betelni. Nagy kedvenc volt a friss ananászlé és a kókusztej.

Ami az összkomfortot illeti, a kétnapos dzsungeltúrát illetve a szigeteket eltekintve mindenütt fürdőszobás szálláshelyeken laktunk. Ezek nagyon egyszerű, de tiszta helyek voltak, és legtöbbször zuhanyozós illetve kádas fürdőszobával. Igaz, hogy nem volt néha meleg víz csak langyos, de ez a 30 fokos melegben nem jelentett igazán gondot. A még egyszerűbb helyeken zuhany helyett mandi volt. A mandi egy pottyantó wc és egy fürdőkád-mosdó keverékére emlékeztető merőkád.

Hogyan lehet ott vigyázni az egészségedre? Oltásokkal lehet csak Szumátrára utazni? Mire kell felkészülni, mielőtt odautazik az ember?

Kicsit tartottam a trópusi betegségektől, de szerencsére nem kaptunk el semmit. Védőoltások szükségesek (hepatitis A és B) illetve a tetanus kombináció, és elővigyázatosságból szedtünk malária elleni gyógyszert, mégha nem is jártunk malária fertőzött helyeken.

Oda kell figyelni, hogy mit eszik és iszik az ember. Csapvizet, friss zöldséget és olyan gyümölcsöt, amit nem lehet meghámozni, nem ettünk, inkábbb főtt ételeket fogyasztottunk. Gondolni kell az intenzív trópusi napsütésre, illetve a szúnyogirtó használata is ajánlott.

Miből él Szumátra? Mi jellemzi leginkább? Mivel foglalkoznak ott az asszonyok, a fiatalok?
Megmaradnak ott vagy elhagyják inkább Szumátrát és megpróbálnak a világ más szegletében érvényesülni? Milyen foglalkozások a gyakoriak arrafelé?

A szumátraiak főleg a mezőgazdaságból élnek. Jelentős a kávé, a rizs, a pálmaolaj kitermelés és feldolgozás. Nagymértékű szintén a fűszer (mint például a szegfűszeg, fahéj, szerecsendió, chilli) a kakaó és dohánytermelés. Sok a gumifa, fontos a gumifeldolgozás. Sokan foglalkoznak még halászattal illetve a turizmussal. Az asszonyok – akikkel mi találkoztunk, főleg a háztartással foglalkoztak, vagy a rizsföledeken dolgoztak. Nagyvárosokban persze más munkalehetőségek is vannak és más az életvitel is, de mi nem sok időt töltöttünk nagyvárosokban. És hogy elhagyják-e a fiatalok Szumátrát? Ezt sajnos nem tudom. Biztos sokakat vonzanak a külföldi munkalehetőségek, de ugyanakkor erősek a családi kötelékek, a hagyományok és a sziget páratlan szépsége is sokakat motivál az otthon maradásra.

Mennyire sikerült a gyermekek életformáját megismerned? Sok gyermek van egy családban? Hogyan élnek ezek a családok szerinted, mennyire sikerült belepillantanod a mindennapjaikba? Nálunk azért szorong a szülő, ha csak egyszer viszi el a gyereket tengerpartra, állatkertbe, s már kész dili, ha nem jutottunk el a Balatonhoz vagy éppen hétvégi mozifilmvetítésre. Ott gondolom nem erről szól az élet.
Hát igen, bizonyos helyeken ott nem csak évente egyszer viheti le a szülő a gyerekeket a tengerpartra, hanem akár hetente is. Viszont egy hétvégi mozi már nagyobb luxusnak és ritkaságnak számít. Meglátogattunk egy általános iskolát, és megható volt nézni, ahogy az egyenruhás gyerekek hatalmas lelkesedéssel és igyekezettel tanultak, igazán szerénynek mondható körülmények között. A családokban sok a gyerek, az ország átlagéletkora 27 év! A gyerekek szabadon játszanak a szabadban, és a szülő nem görcsöl, hogy hol a gyereke és miért nem érhető el a ’mobilján’. Ugyanakkor a gyerekek keményen kiveszik a részüket a családi munkából. Nekünk szokatlan volt nézni, ahogy egy ötéves az öthónapos kistestvérét cipeli hosszú kilométereken keresztül a mellkasára kötött kendőben. A többi testvér meg mellette, szintén valamit vagy valakit cipelve. A kisebb gyerekek iskolás korig általában az édesanyjuk mellett töltik a napjaikat, ott ahol az anyjuk éppen dolgozik; a háztartásban, a piacon vagy a rizsföldön. Hétvégente azt láttuk, hogy a családok együtt piknikeztek valahol a víz mellett, nagy jókedv közepette.

Miért ajánlanád Szumátrát a kirándulóknak? Elsősorban kinek ajánlod, hogy látogasson el oda?

Szumátrát azoknak ajánlom, akik megunták a drága, túlzsúfolt turistahelyeket és tengerpartokat, a túlszervezett turistautakat, és neki mernek vágni egy csodálatos trópusi sziget felfedezéséshez. Miért? Mert annyira gyönyörű és annyira valódi. És lehet, hogy nem sokáig marad ilyen.