Búth Emília meséire már évekkel ezelőtt fölfigyelt Lázár Ervin, a nemrégiben elhunyt Nagy Mesélő.
Emília történetei tele vannak szeretetetteli, tiszta, őszinte, erőszakmentes pillanatokkal, cselekedetekkel, érzelmekkel... szeretettel.
Első próbálkozásai diáklapokban jelentek meg.
Nagyobb nyilvánosság elé 1984-ben került, a Magyar Rádió Társalgó című irodalmi folyóiratában.
Felemás, Szóba-rándult hangsor címmel hangzottak el verseiből összeállítások.
Versen innen, mesén túl című "dalához" Gryllus Vilmos írt zenét.
Verseit közölte a Mozgó Világ, a Céh, a Végeken, a Hölgyvilág, a Reformátusok Lapja, az Események, az Irodalmi Füzetek, a Kartali Kisbíró Kalendáriumai.
1997-ben papírképei, hónapsoroló versei felhasználásával a Magyar Karitász falinaptárat adott ki. Az évek során több pályázaton vett részt sikerrel. A FAOSZ országos és nemzetközi irodalmi pályázatán második helyezést ért el, felnőtt vers kategóriában. 1987 Események plakett, életmű-díj. 1995 Tempefői-díj.
Nyirkáiból, melyek fekete-fehér, színes papírokból "nyirkált", ragasztott (kollázs-, montázs-szerű) papírképek, Hatvanban, Fóton, Kartalon, Gyöngyöshalászin rendeztek kiállításokat.
Búth Emília Biccentő Gilice és Cérnapocok című mesekönyve megrendelhető közvetlenül a kiadótól (szamarful@invitel.hu), vagy megvásárolható az Alexandra boltjaiban. Ára 2350 forint. A kiadó minden kötet árából száz forintot adományoz a pécsi székhelyű Világ Világossága Alapítványnak, ahol vak, gyengén látó és egyéb hátrányos helyzetű gyermekeket, fiatalokat gondoznak.

„Gödöllőn születtem, mint akkoriban a környékbeli, s a kartali gyerekek, szinte mind. Kartal (lábtól a Galga, fejtől a Mátra), község Pest megyében, ahol mindig is éltem, már akkor nagy településnek számított. Tó a falu közepén (sajnos ma már nincs), tópart, sok utcabéli gyerek (főleg lányok), libalegeltetés, árokcicázás, „hol az olló komámasszony”, ugrálókötél, ugróiskola meg labda jut eszembe, ha a gyerekkoromra gondolok. A zárójelbe tett „lányok” nem véletlen. Nálunk, a gyerek azt jelentette, hogy fiú. Ha valaki lány, az „csak lyány, nem gyerek” lehetett. Pincke, gombozás, ólomkatonák... Bátyám barátai (a fiúk) nekem is „haverok” voltak, de természetesen a „nagyon fiús” játékokból azért mi, lányok, kimaradtunk. Pincke, árokcica, gombozás? A mai gyerekeknek alig, vagy nem is ismert szavak… ahogy nekünk, mai felnőtteknek is idegenek, („nehezen érthető szórakozás”) a számítógépes játékok: a virtuális focipályák, a kattintásra ruhát, sőt, fejet cserélő öltöztetős babák, a kézzel foghatatlan, megérinthetetlen bútorok között. Gyerekkor? Véget-nem-érő nyarak, hosszú telek. Télen szánkóztunk, hógolyóztunk s főleg korcsolyáztunk a befagyott tavon. Sajnálom, hogy ez így (nem műjégpálya, nem műhó) lassan kimarad a mai gyerekek életéből” – kezd mesélni önmagáról az író, s már az élettörténete is egy nagy kaland. Kérdezem is hát őt gyermekkorai karácsonyairól, s várom.... hadd meséljen, nem is kellenek kérdések, az élete lassan feltárul előttem, akár egy tenger alatt rejlő kagyló, hogy láttatni engedje a benne fejlődő és tündöklő igazgyöngyöt.... kezdődjön hát az igazgyöngy legszebb története...

Karácsonyok? Egyre nagyon emlékszem. Elutaztunk a nagyszüleinkhez Petőfibányára. Mire hazajöttünk, a jéghideg lakásban ott állt a karácsonyfa… és reggelre ott állt alatta a hajasbaba. Akkora volt, mint a kishúgom. Fénykép is van róla, de hogy játszottunk-e vele? - nem tudom. A karácsonyokat mindig lázas kutatások előzték meg, próbáltuk megtalálni az ide-oda elrejtett ajándékokat. Nem tudom, ez a baba hol bújkált, de sem ezt, sem mást nem találtunk meg idő előtt. Jó volt „meglepetten örülni”. Kár, hogy ma már „megrendelésre” működik az „ünnep” (is). Persze mi is kértünk. Levelet írtunk a Jézuskának, amiben kértünk magunknak, kis testvérnek, anyukának, apukának… Azután volt meglepetés, ha a kért valami ott volt a fa alatt, de másnak is tudtunk örülni. Narancsnak, szaloncukornak, az anyuka kötötte kesztyűnek, sálnak. A magunk készítette ajándék is fontos volt. Félre lehetett vonulni, pusmogni a testvérekkel, tervezgetni, megrajzolni egy „képeslapot”, kihímezni egy könyvjelzőt stb. Jó volt anyukával tüsténkedni a konyhában: diót törni, fehér kötényben gyúrkodni a nagy tésztából lecsípett darabkát. A Karácsony illatához ez is hozzátartozott, nem csak a fenyő… Szinte mindig készítettünk díszeket, papírból láncot, pattogatott kukoricából füzért a karácsonyfára. Így volt. Ha leszámítom azt, hogy a múlt mindent megszépít, akkor is úgy gondolom, szép volt!

Maga író? És maga még élni tetszik? – kérdezte tőlem pár évvel ezelőtt az utcán egy kislány. Akkor úgy tetszett, hogy igen, hát bólintottam. Íróságom (uraságom, lásd: úr-ír), mai magyar közhellyel élve, szerénytelenül, talán itt kezdődött. Lehet, hogy korábban? Az iskolai dolgozatoknál, a házi fogalmazások papírra vetésénél, ami soha nem okozott gondot nekem? (Sőt!) Csak súgom, leckéről lévén szó, nehogy utólag a stréberség vádja érjen. S még halkabbra fogom, most, hogy hozzáteszem, örömmel írtam már akkor is. Vagy még előbb kezdődött? Mikor még a betűket sem ismertem, de belül – ahogy ma is: vers, mese, nyirka, mielőtt gép mellé ülnék, mielőtt kezembe venném a papírt, az ollót, a fejemben, a kezemben… - minden kész volt már akkor?
A vers kötöttség, fegyelem – még akkor is, ha játszom, ha ő játszik velem. A mese szabadság, szép, jó, gonosz, csúf és gyönyörű – különös, szerethető világ. „…Biztos gömbbe zár a fény”, mondja (hallom, hallod) egy régi dal. Gömb, buborék, fény, szivárvány, két tenyér. (Gilice mosolyog.) Ez a mese. Ezt érzem mikor írom, mikor benne vagyok. S azt szeretném, hogy ezt, vagy valami ilyesmit érezzen mindenki, aki a meséimet, történeteimet olvassa, hallja.

A szájhagyomány szerint (a mai napig nincs rá bizonyíték), a mi házunk annak az egykori háznak a helyén áll, ahol Petőfi Sándor édesapja születhetett. Így volt? Nem? Ebben a tudatban nőttünk fel. Mióta az eszemet tudom, kerestem, kerestük testvéreimmel a kertünkben, a jégverem partján, az udvarunkban a „bizonyítékot”: kiskanalat, cserépdarabkát, bögre-fülit, akármit, ami elmondaná nekünk, hogy igen, ez az a hely, ez az a ház. Persze soha nem derült ki, de ettől a „Petőfi-láztól” engem másképp, jobban érintettek, megérintettek a versek, a mesék, az irodalom. Büszke voltam rá, hogy aszódi diák lehetek ott, abban a gimnáziumban, ahol Petőfi is. De, ha ma azt mondod: költő, azt mondom: József Attila. Nagy „kedvencem” Lázár Ervin, de vele, illetve írásaival már felnőtt fejjel ismerkedtem meg. Világirodalom? Nem akarok igazságtalanul kihagyni senkit (mint a költők közül például Arany jánost, Weöres Sándort), ezért inkább nem is mondok neveket… volnának, vannak. Gyerekként sem voltam könyvmoly, de szerettem a könyveket. Jó volt kézbefogni, megszagolgatni, lapozgatni. Mi, ha kaptunk egy új könyvet, az volt az első dolgunk, hogy becsomagoljuk, nehogy valami baj érje. Nem csak az iskolai könyveket, a meséseket is így „dédelgettük”. Emlékszem édesanyám első mesekönyvére, egy sárgás fedelű, agyonlapozott Andersenre. Kormos istván Vackorára, amit azért nem szerettem, mert Vackor egyszer betörte az orrát, ami úgy vérzett, hogy két lap alján is végigpettyegtek a vércseppek. Vackor orrát csak a következő oldalon kötötték be. (Szántó Piroska rajzaira később csodálkoztam rá.) Az Andersen könyv képeire nem emlékszem, talán nem is voltak? De elképzeltem magamnak mindent. És volt ugyan tévénk (már 1959-ben is), de gyakran néztünk diafilmeket. A BAJÚSZ figuráit, csupasz szájú Szűcs György gazdát, Arany János humoros, csengő soraiból, most is látom, ha becsukom a szememet.

„Verselni” egy életfogytiglannak igérkező barátság indulásakor kezdtem. Előtte novellákkal, elbeszélésekkel „próbálkoztam”, jóval később jöttek a mesék, de soha nem azzal a céllal ültem az írógép (ma számítógép) mellé, hogy most könyvet írok. Írtam, írtam s egyszercsak összegyűlt a „könyvnyi”. Nem döntöm el előre, hogy próza lesz, vagy vers. Ha eldöntöm is, „ő” az erősebb: a téma, a hangulat, a történet „kiharcolja” a neki legmegfelelőbb formát. Fejben írok, így készülnek a papírképek is, minden kész a fejemben, s akkor jöhet a kéz, a billentyű, papír, olló stb.

Eddig 4 könyvem jelent meg. Az első, a FELEMÁS, „felnőtteknek” szóló versek. A MADÁRLÁTTA című színes „nyirkákkal” (papírképekkel) illusztrált verses kötet inkább a kisebbekhez szól. A PAPÍRKALAND (színes nyirkákkal), családi könyv. Nagyon meglepett, mikor az egyik kis unokaöcsém azt a verset „jelölte meg” kedvenceként, amiről én úgy gondoltam, azt ő nem értheti. De hát kell-e egy verset, annak minden szavát, gondolatát pontosan érteni? Van, hogy csak szeretem, és kész! A negyedik könyv: BICCENTŐ GILICE ÉS CÉRNAPOCOK címmel jelent meg. A cím, bevallom, Nagy Bandó Andrást dicséri, ő , illetve a Szamárrfül Kiadó, a Kiadó. Ezek mesék, vagyis inkább történetek: múltból, jelenből, valóságból meséből… igazi és képzelt figurákkal. Remélem, az olvasók között is akad, aki magára, barátjára, ismerősére, ismerőse ismerősére ismer. Megmosolyogja, szereti ezt a világot. Örül, hogy együtt lehettünk s eszébe jut majd, ha hasonló helyzetbe kerül… ha vidám, ha szomorú…

Hogy mi szerettem volna lenni? Tanítónéni.

Most „főállású” nagy-nagynéni vagyok. 1+5 gyerek közeli hozzátartozója. A legidősebb 18 éves, a pici 2 hónapos. Álmodhat szebbet magának az ember? A boldogság forrása az, ami van! Ezt sajnos nem én találtam ki, hallottam valahol.

A zene? A zaj, a zörej… életem fontos kérdése. A „komoly” (klasszikus) muzsikától kezdve a „háttérzajig” minden, bármi megfog. Mozart? Beethoven (és a maiak)? Népzene, rock. Cseh Tamás? Presser? Zorán? Gryllus Vilmos? Kaláka? Sebestyén Márta? Sebő Ferenc?... a napokban (novemberben járunk), a falu mostani tavánál, a Kockatónál (náddal benőtt nagyobb pocsolya – csak meg ne bántsam!) sütkéreztünk a pót-pót vénasszonyok nyarát élvezve, csukott szemmel, mikor megütötte a fülemet egy szokatlan „zene”. Egy szitakötő landolt előbb a cipőm orrán, azután a karomon. Hát, nekem ez is zene.

Mi érdekel? Miről beszélgetek a barátaimmal? Mi hoz lázba? Ez így túl általános. Nem politizálok, de hallom, látom, élem, tapasztalom ezt a világot. „Dühít” az igazságtalanság, a „kirekesztés”, „zavar” a szegénység, „bánt” a hazugság… „nem tetszik”, ahogy ma a dolgaink mennek, „félek”,hogy rossz az irány, a tempó… – de receptem nincs. „Aggaszt” a környezet pusztulása. Falusi gyerekként mindig is közelebb voltam erdőhöz, mezőhöz, állatokhoz, de ahogy öregszem, egyre nagyobb örömöt okoz, ha a természet „közel enged magához”. Megcsodálok egy sünt, egy vakondot, egy denevért, egy feketerigót, megnézem a neten, hogy mi a neve annak a különös gombának, amit az árokparton találtunk, és nem zavarom, nem ütöm le a macskát az ágyamról, ha a paplanomra gömbölyödve alszik. Hagyom. Pedig a falusi macskának, ezt láttam gyerekkoromban, kint az udvaron, fent a padláson, legjobb esetben a konyhában, a sparhelt alatti fásdobozban, ott a helye.

Ma 18 éves unokahúgom (én 40 voltam akkor, ő 4) egyszer azt mondta nekem: „Emike, te is gyerek vagy, csak úgy hívnak, hogy Emike!” Ritkán kap ekkora kitüntetést az ember. Nagyon büszke voltam rá! Már akkor sem voltam fiatal. Mára megöregedtem. Ennek legbiztosabb jele, bizonyítéka az, hogy egyre gyakrabban fordulok hátra, elgondolom, hogy volt régen… nosztalgiázom? Lehet. Felnőttnek lenni, nem felhőtlen állapot. Tudom, gyereknek sem. De fölöttük talán picivel többet süt a nap. Ezt a napot kell, kellene észrevenni, gyűjtögetni – ha lehet, ha tudod, ha bírod. Állj fel néha a számítógép mellől. Néz fel, nézz körül. Ezt is…mit üzenek még (innen) a gyerekeknek? Nagy László egy tévériport végén azt üzente nekem, nekünk, hogy „csókoltat” minket, ha még leszünk, ha még vagyunk… én azt üzenem, illetve kívánom a mai gyerekeknek, hogy lássák, láthassák meg ami nincs, hogy felejtsék, felejthessék el, ami van... hogy ők is tudjanak majd emlékezni jó és szép pillanatokra, hangulatokra, érzésekre a mai életükből, mint azok a felnőttek, akik nem felejtették el, hogy ők is voltak gyerekek.