Eddig is bolhának éreztem magam, de az utolsó világ körüli utam során rádöbbentem, hogy a bolhán is csak egy anyajegy vagyok azokhoz a kőszobrokhoz képest, amelyeket a Húsvét-Szigeteken láttam decemberben.
Hogy miről beszélek? Először is néhány szó a szigetről, amely olyan mint egy titokzatos mese a nagyvilágotokban.

Ez a magányos, vulkáni eredetű szigetecske a Csendes-óceán szubtrópusi vízeiben, 2000 kilométerre Dél-Amerika partjaitól fekszik. Ma Chiléhez tartozik. A legközelebbi lakott szárazföld maga az előbb említett kontinens. Úgyhogy ha onnan települtek volna be - 600 és 800 - között a sziget őslakói, akkor is jó sokat kellett volna vitorlázniuk... De nem ez történt. Ők a Polinéz-szigetvilágból érkeztek és szerencsére vittek magukkal csirkéket is, aminek köszönhetően azután is volt mit enniük, hogy teljesen lecsupaszították a valamikor paradicsomi szigetüket és felfaltak minden ehetőt.

A többi között levadászták az összes színes szárazföldi madarat is. Nagy volt a pusztítás amit véghezvittek, de páratlan az is, amit alkottak. Óriási kőszobraikhoz hasonlót sehol a világon nem találunk. A világ számára a holland Jacob Roggeveen fedezte fel a Húsvét-szigetet 1722-ben, húsvét vasárnapján, innen származik a szigetecske neve is.

Hatalmas kőfigurákat találhatunk itt., amit az őslkaosság épített, számomra érthetetlen módon. Kőalakjaik alapvetően ősi főnököket ábrázolnak, akik Istentől származó hatalmukkal védelmezik a közösséget és akiknek az ereje a ceremóniákon meg is mutatkozik a szigetlakók hasznára. Az arcmások az óceán felé néznek, a sziget felé tekintenek, hogy szemmel tarthassák a lakosságot.

A part közelében, ahol a kőfigurák álltak, csak a nemesek lakhattak. Mivel a XIX. század végére hírmondójuk is alig maradt az itt élőknek, nem volt aki beszámolhatott volna a sziget összes titkáról. A népesség felét rabszolgakereskedők hurcolták el, a maradék zöme pedig a himlő áldoza lett. 1722-es felfedezésekor még úgy 3000 lakója volt a szigetnek, egy évszázad múltán már csak alig több mint száz. Az elhaltak pedig magukkal vitték ismereteiket is. A szobrok egy része azonban mutatóul megmaradt, s vonzza a turistákat, akár a mézesmadzag a legyet.